II. Zarándoklat a Mária-úton Sóvidékről Csíksomlyóra

 

Az utolsó 100 km második ötvenese, avagy:

Hármas poroszkálás az "El Maria del Para(jd)isó"-n

              3.Nap - Hazavándorlás sóvidékről

                Oroszhegytől Szentegyházáig - 26.71km

 

    Mi ez a nagy fény? Szép napsütés. Már reggel lenne? Az éjszakát ilyen "hamar" átaludtuk volna? Tyűha... Bárcsak otthon is mindig ilyen jól aludhatnék...  A reggeli húzott szemeim tágra nyílnak, miközben telefonomon az időjárásjelentést böngészem. Mára egy kevés zápor-zivatar, holnapra általános feketefelhőset jósolnak. Sajnos romlik az idő és hét helyett sajnos már csak hárman vagyunk. Ez így egyszerre két rossz. A harmadik rossz? Na ne gondoljunk még egy rosszra... Egy előnye azért csak van, (amit aránylag gyorsan észrevettünk) hogy az asztalnál könnyebben férünk. Finom a reggeli, házinéni-specialítás. Kétszer veszünk a rántottából (háromszor is, de ki számolja ...).

 Indulatban a maradék hármas csipet-csapat

 

Igyekszünk a polgármesteri hivatal felé. Ott fognak pecsételni az útleveleinkbe. A pecsételő személyt gyorsan kikérdezem az út felől.  Útbaigazítás (előtt is, de) után (is) a jelzést könnyen követjük. Most már alacsony az eltévedés esélye.

 

 Lefelé az aszfaltozott lejtőn. A lábaknak eléggé rossz párosítás, de a szép a táj kárpótol

A völgybe leérve, hétvégi házak között vezet a kavicsos út.

Elhullatott bálázott széna.

Hármas pihenő, kettes szárazedzés kenura. Kiszáradt a patak: porzik a kenu

Vége szakad a vízszintes, enyhénkanyargós, andalító sétának. Át kell kelnünk egy patakon, majd egy dombot kell megmásszunk. A kezdetben kellemetlen emelkedő fizikai munkájának kellemes kísérője akad. "A juhásznak jól megy dolga", hangzik át a túlsó dombról a nóta. A pásztor által szolgáltatott zene meglepően tiszta, kellemes és -többszáz méterről is- megfelelő erősségü. Felváltva szólal meg az ének és a furulyaszó. Így a domb megmászása igencsak kellemessé válik. Mindhármunknak amúgy ez az első ilyen jellegű zenés tapasztalata.

Dombtető. Visszatekintünk Oroszhegyre. Fölé magasodik a Gordon-hegy, rajta a fakilátó

Fennebbről a búzavirágok szűrőjén keresztül már rálátunk a Nagy-Küküllő völgyére...

...és innen már látszik Zetelaka (is). Mondhatni azt is, hogy közel van.

 Állj! Kapjanak lencsevégre Zetelakával együtt!

Le is út, fel is út! Nekünk le

Mielőtt továbbindulnánk, ketten (Andi mozgásban)

pihenésképpen lekövetjük a szénabáláról leadott testnevelésórát

Zetelaka lejtő- és toronyiránt, most már csak 1km lehet?

Már lent a völgyben. Zetelakán tudjuk meg, hogy mennyi az ennyi, meg az annyi

 

Egy pecsét erejéig bemegyünk a papilakra. Megnézzük a templomot is. A faluban nagy a gyalogosforgalom. Mintha egy városi forgatagban lennénk, kerülgetjük az embereket a járdán rendesen. Sok a ház is. Hirtelen mindenből sok kezd lenni, pedig csak egy községben vagyunk. Kelet felé fordulunk. Az aszfalton csak megyünk és megyünk. Nem is tudtam, hogy ilyen nagy Zetelaka. Üzletet keresünk. Ezen a részen, ami valójában a széle a  településnek, nincsen sok belőle. Két-három kilométert is kell menjünk, mire kapunk egyet. Csoki és folyadékkészletfeltöltés. Mint mondtam nagy a település, soká tart kivergődni belőle. Hirtelen jön és meglep a "jobbra" jelzés. Azt hittem, hogy előre fog tartani a Mária-út. Kövesre vált az aszfaltozott út. Kanyarogni, majd hirtelen 20 fokosan emelkedni kezd.

Lassan, de biztosan haladunk

 

Az általam titokban figyelt felhők megadják magukat.

Mire egy útszéli mogyoróshoz érünk, az eső elered.  

Bebújunk a mogyorófák alá. Eső közben köpönyeg

Csúcsközeli visszatekintés Oroszhegyre. Egy pár méter és a kilátás teljesen megváltozik.

Reméljük, nincs messze Zetelaka

 

Köpenyeinknek jó a páranemátersztő képessége. Gyaloglás közben a kívül hideg, belül meleg ruházatunk átvált a "zarándok dunsztban" funkcióra. Most már nem is az esőtöl tartunk, hanem az izzadástól s majd a megfázástól. Ez a jelenség általános (de...nem elfogadott) az esőben túrázók körében.

Keresztem, az Út, meg én

Csillagkapu. Megnyitása erős spirituális energiákat hoz.

Mi meg szívesen fogadjuk

Még egy tető kipipálva, ez már Zetelaka után. Bal, jobb, bal jobb!

Na, ez most hogy van? Mária balra is, jobbra is?

A domboldali, útszéli mogyorós kezd fenyőfaligetesre váltani. Hargita-hangulat

 

Kezdünk "hazai" tájakon menetelni? A szél hatására a felhők lassan előgyelegnek, az esőköpenyek lekerülnek rólunk. A dunsztnak annyi. Rövid pihenő után tovább-tovább az Úton.

Avagy: mars előre, a Mária-úton!

 Hangulatos útszakasz. Köves útunkat patak keresztezi

 Kellemesre vált az idő. Még az erdőben is

Tisztásokkal ritkított erdőben sétálunk. Vagy inkább tisztást tarkító fák között?

Medveetető egy tisztáson. A kék hordó a kajatároló.

Füttyögtetünk rendesen. Síppal-szájjal. Kinek mije van

Macinyomok.

Nemhiába megy folytonosan a medveriasztás...

Háttérben a Cekend-tető

 

A nagy kiterjedésü Cekend-tető bal oldalán haladunk, nagy fűcsomókon lépkedve, a legelőt átszelve. Marhákat kerülgetünk. Jó, hogy nem juhokat. Akkor kutyák is lennének. Jó fél órába is beletelik, míg a fennsíkon átbaktatunk. Persze a vége felé, hogy semmi se legyen egyszerű, az én hibám miatt (mea culpa), egy mohás kőről belecsúszok egy kis erecskébe. Mérgelődök rendesen, az egyik túrabotom bánja. Jó messzire vetem el (mea maxima culpa). Majd természetesen összegyűjtöm, mert párban jobban lehet használni.

        Gondolatainba belemerülve belemerültem a vizesárokba.

                                     Sáros lett az új cipőm...

 

Körülbelül ugyanebben a pillanatban (székelyesen: ezidőtájt), más "gázlót" keresve Noémi is elmerül egy másik, iszapos árokban, csak annyi különbséggel, hogy ő önként és cipő nélkül teszi.

 

A merülés: alatt

 

 

 

 

 

 

 

 

                                                                és után.

 

Andi... ő utánam jött. Javítva hibámon ... megússza szárazon.

 

 

Az óriási kiterjedésü Cekend-tető. Cikk-cakk, irányváltás.

Ha nem éles a szemed, itt lehet szépen eltévedni (és nem csak ködös időben!!!)

    

    Kápolnásfalu köszönt be a látóhatáron. Mintha emelkedne a terep. Kilépünk jócskán és kb. fél órán át. A látóhatárt fürkésszük. A házak méretei nem akarnak növekedni. Csalóka, de főleg fárasztó ez az élmény. A falu nem akar közeledni, de a nap vége igencsak gyorsan. Még jobban nekifeszülünk.

 

 

    Még ennyi. Sok vagy kevés? Na, annyi, amennyi...

Elég jó a tempó. Mire Kápolnásfalu szélét elérjük, ki is fáradunk rendesen. Pihenőt fújúnk. Kifújjuk magunkat is egyúttal. Most már nyugodtak vagyunk, a találka is le van beszélve a Szentegyháza-i szállásadónkkal, minden a sínen. Lassan mi is. Feltápászkodunk, hogy egy utolsó hajrával érjük el aznapi szállásunkat. Egyet még kellett drukkoljunk. Egy egészen jó emelkedő iktatódik be, mielőtt Kápolnásfaluba bekeverednénk. Egy "kocsma-ÁBC-mixt" teraszán fújjuk ki magunkat és egyúttal egy kevés "lőrét" is szívunk magunkba. Még át kell suhanjunk Kápolnáson, ahhoz hogy végre Szentegyházára befuthassunk. Megint egy emelkedő következik. Reméljük az utolsó. A két helység közel van egymáshoz. 

 

                                                                                                                                 Egyiknek vége van...

    ...a másiknak meg az eleje. A csodaszarvas is megérkezett Szentegyházára...

Elcsigázva, de annál örömteljesebben fotózgatunk a Szentegyházát hirdető tábla előtt. Még van egy kevés. Már szállásadónk kétszer is hív telefonon, hogy bemondja a pontos címet és hogy elmagyarázza a szálláson lévő dolgok helyét, használatát. Egy kicsit restellem is magamat, hogy esti órákban andalgunk be a szállásra... Hosszú a mai táv és nem a legkönnyebb a terep, dimbes-dombos, teli be nem látható akadállyal, főleg a megfelelő mennyiségü emelkedővel. Amúgy ez egy zarándoklat. Nem rendszeres buszjárat... Még az is szokott késni... Így gyalogosan közlekedve nem lehet kiszámolni az érkezés pontos idejét. De nem is akarjuk. Jó ez így.  Nézelődünk, gondolkodunk, beszélgetünk, próbáljuk Belső Útunk minden egyes pillanatát átélni. Lényeges a megérkezés is.

Esti, utolsó fotó: székelykapu a kapu fölött

 

Na... Balra letérünk a főútról és végre megérkezünk. Elfoglaljuk és "lefoglaljuk" fekhelyeinket, esti készülődés, tusolás, beszélgetés... Egy pár sört is bebeszélgetünk. Kibeszéljük útunk kellemes és kellemetlen pillanatait, utóbbiakon már csak mosolygunk. Így és anélkül is jó a hangulat, hosszan estébemenően, kihasználva a csillagos, kellemes estét, álmodozunk a másnapról, nézve az időjárást, szorítunk, hogy minél kevesebb eső zavarja vándorlásunkat. Egy kicsit szomorúak vagyunk, hogy holnap vége szakad vándorlásunknak. Üdvözlet innen, Szentegyházáról társainknak, a már hazaért zarándokoknak. Kár, hogy nem lehetnek velünk.

 Hármas poroszkálás az "El Maria del Para(jd)isó"-n

              4.Nap - Hazavándorlás sóvidékről

                Szentegyházától - Csíksomlyóig 30.76km

 

Kellemes a reggel. Reggel van? Úgy látszik igen, mert hárman egy asztalnál reggelizünk. Ki is szolgálnak. Tea is van, mint egy szálloda éttermében. Jó a hangulat, a köd is már-már felszállni látszik. Éjszaka eshetett egy keveset. Közös fotó elkészítése kedves házigazdánk által:

                                               Korán... 9 órára összeállt kis csipet-csapatunk

Az igazoló pecsét begyűjtése, majd indulás. Ostort a lovak közé. Észak felé, toronyiránt megyünk, mint mindig is a Mária-úton. Nem nehéz követni a jelzéseket. Kerítés, pózna, hídfő stb. lakott területen gyakran akadnak. A templomtól az irány keletre vált, a termálstrand felé tartunk.

 

A Tolvajos-tető sincs közel, de Somlyó 30 km...igen csak ki kell lépjünk...hűha, mikor is érünk oda... 

 

                 Sportolók, testnevelő tanárok... A róluk elnevezett utcán hagyjuk el a helységet

 

Kevés ideig tart, míg kilábalunk Szentegyházából. Nem lesz ma sok lakott terület... Csíkszeredáig egész pontosan egy sem. Ennek ellenére aránylag hosszú a mai táv: kb. 30 km. 

 

   Homály a látóhatár alatt.

Nem látszik a közeli domb sem...

                                                            Akkor mit is kell megmásszunk?
 

 A strand közelébe érve, egy kisebb patakon átkelve, egy köves, emelkedő úton egy kőbánya mellett próbálunk lépegetni. Elég nehéz feladat, mert nagy öklömnyi kövek vannak beágyazódva az útalapba és ha nem nézünk a lábunk elé, csetlünk-botlunk, netán el is eshetünk. Utóbbi nem történik meg. Egyelőre megússzuk, két lábon maradunk, mégpedig lépegetve. Egy-két kilométert haladhatunk ilyen útviszonyok mellett, majd változik az út minősége.

 

                                 A termálstrand közelében, majd kb. fölötte elhaladva

Az Út "jobb" lesz: ezen a szakaszon a nagy kövek között feltöltötték a közeli szentegyházi (már nem működő) öntődéből hozott salakkal. Itt már sűrűn kiléphetünk. Itt már nem megy ki a bokánk, nem csetlünk-botlunk, itt már elmerülünk. Viccet félretéve egyre 1-2 kilométeren keresztül jobban haladunk, mert egyenletes az út, aránylag sima. De...nem sokáig. Mint semmi, ez sem tart örökké. Egy súlyos, széles négykerekű indulhatott neki eső utáni felfedező útjára, mert sáncokat vájt az útba és az útmelletti füves részbe. Ezeket a sáncokat kerülgetjük. Ha nem vigyázunk, megmerülhetnek bakancsaink hol vízbe, hol sárba. Nagy a változatosság. Noémi elől, én középen Andi hátul. Nekem nincs sípom. A lányoknak van. Fújogatják is becsületesen. No nem miattam, hanem a medvék miatt. Távol próbálják őket tartani. Sikerrel teszik. Még máskor is velük tartok... Dimbes-dombosra vált az Út. Le-fel. Jobb is, mert a víz legalább nem áll meg az úton, nem kell kerülgetni a sártengereket, víztócsákat. Haladgatunk.

 

Itt pillanatnyilag felfelé

                                                     Csak tiszta forrásból. Finom és hideg

 

                        Kis lak áll a Mária-út mentében

 

 

Közelben kell legyen a főút, mert autók zúgását hallani. Sőt, most már egy más természetű, állandó zúgás is társul az autók  zajához.

              Félórai gyaloglás után kiderül az ok: kőfejtő működik a közelben. Pihenőt iktatunk be.

                     Szamóca- és málnaszüret következik. Utána természetesen folytatjuk útunkat

                                    Délre ketyeg az idő és mi itt vagyunk egy nyíres közepén

                                                                    Hát nem gyönyörű?

Egyre-másra változik a táj, az út és sajnos az idő is. Mikor mosolyog, mikor meg komorodik, ... csak ne sírjon... Hétvégi házak között kanyarog a Mária-út. A jelzéseket nem a legkönnyebb követni. Főleg, ha azok egy-egy vízszintes fán találhatóak. Mert ugye mikor és hol a szél, hol és mikor az ember dönti azokat...

 

                                             Egy rák igyekszik át a Mária-úton. Zebra nincs?

                          Mi lehet ez, hogy jelzés is van rajta? Faraktár, pásztortanya, medveles?

     Megint rázendít az eső. Ránkkerül a dunsztoló kosztüm. Eső közbeni állapotok. Átkelés egy   (ponton?) hídon.   Én már onnan, Andi még innen. Reméljük egy kis ideig még nem viszi el a víz a hídat

 
    

                   Vizes-hármas kép a hármas-keresztnél

 

     A Tolvajos-tetőhöz érünk, a hármas-kereszthez. A főút mellett fotózkodunk, a Hargita-fürdő felé vezető útleágazásnál. Átázunk. Belülről-kívülről (felülről-alulról), de főleg alulról, a lábunk. Csak amúgy kvartyognak minden egyes lépésnél bakancsaink. Talán még bugyborékolnak is... Meginog a zarándokkedvem. Ez már szerintem nem zarándoklás, hanem vezeklés... Gyorsan átgondolom az uticélt: Csíksomlyó gyalogosan, vagy pedig Csíkszépvíz (no persze ez utóbbi a piricskei letérőtől) autóval? Megbeszéljük hármasban a dolgot. A lányok is így gondolják. Már hívjuk is telefonon Bencét, a zarándoktaxist. Mondja, hogy indul is rögtön felénk és a piricskei letérőnél bevár. A főút szélén haladunk, a forgalommal szemben. Most már nem követjük a jelzéseket, mert azok a terepen folytatódnak és ha azokat követnénk, még jobban eláznánk.  Gondoljuk... De a gyakorlat mást mutat. A műút sem sokkal jobb változat. Az autókat nem vettük számításba. Ahogyan melletünk elhaladnak, finom kis vízpermettel látnak el bennünket, így most már bizton állítjuk, hogy oldalról is ázunk. Íme:                                               

 

                               Ilyen volt az Út a Hármas-kereszttől. Kaptuk az áldást mindenfelől

 

    Csekély fél óra telhet el ilyen áldásos körülmények között és máris a piricskei letérőnél vagyunk, ahol Bence már vár  minket autóval. Egy pár perc erejéig eláll az eső és szóhoz jutunk. A dunsztoló kosztümök és a hátizsákok lekerülnek rólunk. Átszerveződünk. A zsákokban csak a legszükségesebbeket hagyjuk, a többi meg bekerül az autóba. Persze egy pár száraz cuccot is magunkhoz veszünk... Bence meggyőz bennünket, hogy tartsunk ki és gyalogoljunk tovább, vagyis a gyalogos-cél maradjon továbbra is Csíksomlyó. A lányok fellelkesülnek. Én pedig csak nézek ki a fejemből, egyenesen magam elé, Bence felé, majd a lányok felé. Próbálom begyűjteni a maximális pozitív visszajalzést. Háááát ez nem megy könnyen. Már nem csepereg, de én majdnem pityergek... Az eső enyhén szólva kimozdított a komfortzónámból... Végtére is hagyom magam meggyőzni. Egy pár perc még el kell teljen, hogy tudatosuljon bennem a gyalogos-végállomás helyzete. Mielőtt meggondolná(m)nk magunkat, Bence sietve elhajt. No, oda a kényelem. Még XXXL km... gyalog... Na igen, olyan régen nem esett. Már érkezik is. Megint az a fránya eső... Az állapotok újra visszaállnak a beázósra. Újra rajtunk a dunsztoló. Lassan újra tudatosulnak bennünk az eső okozta állapotok. A rosszakat nehezen, a jobbakat könnyebben vennénk. Libasorban haladunk. Nem csak emiatt, de az eső okozta zajok miatt sem tudunk nagyon beszélgetni, mi több csak a csuklyánkra csapodó esőcseppek petyergése jut el a fülünkig. Ezen körülmények újabb csendtúrát kényszerítenek ránk. Abból kiindulva, hogy sok beszéd szegénység (így tartja a zarándok), nem is olyan rossz ez (így bíztatom magam), így csuklyával a fejemen legalább könnyebben ki tud(om)juk zárni a fölösleges külső tényezőket. Újra a bevált módszerem alapján újra észtisztítás következik. Megint sikerül. A kellemetlen paramétereket sikerült pozitívan a csendtúra javára fordítani. Amíg az Utamat keresem az esőcseppek között, egyre mélyebben költözik belém a magány. Minden lépésemmel az én Utamat járom. Szép lassan hármunk közös Utja az én saját Utammá válik.

 

         A nagykanyarnál felócsúdom. Innen már nincs messze a város és az a bizonyos duplatornyú sem

 

    Elhagyjuk a műútat, lejtőn lefelé tartunk. Egy kis esőmentes időszak következik. Nem úgy kutyailag... Egy pásztorpincsi ugatása riaszt fel minket és persze a többi nagytestű kutyát is. Előveszem a kutyakecegtetőmet, azzal próbálom feltartóztatni őket. Nem nagy a sikerem. Andi lehajol és beveti a kőfelszedős mozdulatot és... bejön. Elfutnak a kutyák. Kisvártatva jönnek a pásztorok. Szerencsére magukhoz szólítják az ideges, ugató "Vahúr"-okat. Na... Na, ezen is túl vagyunk. Tovább lefelé. Újra műút és újra az a fránya eső. Úgy látszik az aszfalttal együtt jár az eső is... No mindegy, majd egyszer csak elválnak valamikor? Ki tudja?  Már a csibai letérőnél vagyunk. Még mindig nincs messze Csíkszereda. De még mindig eső. Nagyon eső. Valaki már nem zárná el? Én már megint csendtúrázom. Már nem megy másképp. Csak zajok: a bakancsok csoszogása, az autók elslisszolása, az eső zuhogása. Ezek bőségesen elegendőek a belsők kizárására. Sikeres lelki szemétláda-ürítés, agy-tárbővítéssel egybevetve. A mai napi esős maratoni-gyaloglás nem valami nagy élmény, de ezt leszámítva máris hazaérkezünk székelyhonunkba:

                             

                                                            Itt egy kicsit vidámabban.                                      

                                          Már nem lesz sok ilyen fotónk... Ez az utolsó előtti

 

    Itt már vidámabban. Csuromvizescucc-akció! Csuromvizesen -55%! Csak most, ebben a pillanatban!

                                                   Itt még egy selfie: én és a három angyal

                                                         (az egyik az angyalos templom)

 

                                                            A csíksomlyói kegytemplom

 

                        Megérkezésünk pillanatában ilyennek láttam a kedves duplatornyúmat...

 

                                                                Az a bizonyos pillanat...

 

                Mindig csak keletre tarts, sohasem nyugatnak, tartja egy régi magyar mondás. Ezt a tartalmat érzem most, sőt: megtapasztalom. Itt, a Mária-út vége felé lépéseimnek súlya megnő. Nem távolodom, most itt Erdélyen belül is haza, a csíksomlyói Szűzanyához érkezem. Úgy tartják a zarándokok, hogy nem a cél a fontos, hanem maga az Út. Ez a vándorlás alatt igaz. A célhoz közeledve az érkezésem kezd fontossá válni. Az utolsó száz métereket róva, a kegytemplomunk felé közeledve, vegyes érzelmekkel telítődöm. Elhomályosodik előttem minden. Megcsináltam, megcsináltuk. Boldogság, szomorúság? Örvendek, hogy végigjártam, de búsulok, mert véget ért. Örüljek, szomorkodjak? Kell egy kicsit. Mit is? Egy kicsit lehetne. Vagy nagyon? Már csak száz méternyi marad a száz kilométerből. Lassítom a tempót, egy kicsit hátra maradok. Nem akarom, hogy véget érjen. Csigalassusággal haladok el a templom ajtaja előtt, a templomkertbe érkezem. Meglepődöm. A többi zarándoktársaink is itt vannak, boldogan üdvözölnek minket... és van még néhány más barátunk is. Terített asztal, rajta torta, virág, kedves a fogadtatás. Andin a sor. Meglepődik Ő is. Neki dupla örömünnep. Megérkezése és a születésnapja. Minden szomorúság elszáll belőlünk. Ott vannak Ők, Mi és a Templomunk.

                    Az utolsó pecsét még bekerül zarándokútleveleinkbe, majd azzal válunk szét, hogy még ...

                                                 Folytatjuk!!!