A zarándok
*Kiből lesz zarándok? Aki úgy tesz mind az középkorban: aki csak a legszükségesebbeket viszi magával, aki abból él, amit az Út ad és ott fekszik - alszik ahol a naplemente éri, ahol belefárad a napi gyaloglásba? Vagy az aki -napjainkban- megpróbálja kihasználni a modernizáció adta lehetőségeket, kényelmet, vagy mindig a legnehezebb és leghosszabbb útat választja,vagy akár a legyorsabbat és legrövidebbet? Aki biciklivel teszi meg az útat, vagy lóháton? Vagy talán az, aki nagyobbrészt gyalogol, de közbe-közbe az autóbuszt is igénybeveszi? Az indíttatás vallási, spirituális, vagy a sport, a teljesítmény, vagy csak egyszerűen menekül a lelketlen, materialista világtól?
A zarándok "... érez sejtjeiben egy csillapíthatatlan szomjúságot, egy olthatatlan vágyat, melyet otthon, saját kis világában már nem tud oltani, mely talpra állítja, meleg, biztonságos fészke elhagyására készteti őt, megállíthatatlanul (űzi a vándorút nehézségein keresztül. Egyszerre mindaz, ami van és ahogyan van, fájni kezd! Magad sem érted, hogy sok kapcsolatod, amely eddig békét adott, buta, vég nélküli torzsalkodásokba torkollik és kis lakod, mely otthonod volt, a béke szigete, egyszer csak fojtogató veremmé változik, amelyben levegőt sem kapsz, szorít, éget, szavad sincs, csak egyszerűen érzed, neked menned kell tovább. Végtelen az idő és rád egy újabb születés vár! Hogy mi vár rád az úton? Nem tudom! Mindenki a maga útját járja! Ahogy haladsz, újabb és újabb hegyvonulatok tárják fel mesés szépségüket, végtelen az Út, mivel célod maga a Végtelen! Ki lép zarándoklatra? Mindenki, aki alázattal többre vágyik, aki azt hiszi, hogy az Ura, aki oly sok csodát látott az képes magát újból és újból felülmúlni. Nincs miért szoronganod. Indulj el, sok csodát látott szemed bátran újabb csodákra vesd, ha hited van, a hosszú út porába vesző lépted, bár e föld síkján halad, mégis egy egészen más dimenzióba vezet ..."
(Böjte Csaba: ez évi pünkösdi Hargita népe újságcikkrészlet)
*Hogy mi volt az az érzés, amiből megszületett bennem a zarándoklat gondolata, vágya?
Mindenképp az egyedüllét váltotta ki belőlem a zarándoklattal kapcsolatos gondolatokat, a hosszú téli estéken rengeteget tűnődtem magamban. Néhány, a témaközeli dokumentumfilm, művészfilm megtekintése még ráerősített a zarándoklási vágyra, hogy ilyen típusú időtöltést válasszak gondjaim, dolgaim rendbetételére. Hogy miért éppen az El Caminót választottam? Párhúzamot felfeztem fel a mi legendáriumunkban fellelhető "csillagösvény" és a szintén ezt jelentő spanyol "compostella" szavak között. Ez utóbbi a tejút földre vetített mása, ami tulajdonképpen az El Caminó. No persze a gyakorlati magyarázat az az, hogy más zarándoklatokról (mint pl. a rómairól, vagy a jeruzsálemiról) elenyésző volt a fellelhető információ az El Caminóról szóló információkhoz képest.
*Hogy készültem-e testileg, lelkileg az útra?
Indulásom előtt fél év alatt rengeteg körülmény mutatott rá arra, hogy végig kell járjam a spanyol csillagösvényt. Miután már vagy öt könyvet is elolvastam, "Az Út" című művészfilmet is vagy húszszor végignéztem, kívülről fújva minden párbeszédet, ismerve már rengeteg Camino színhelyet, "állomást", késztetésem annyira megnövekedett, hogy már csak fizikálisan kellett készüljek az Útra. Ez utóbbi sem volt annyira probléma, mert sokat járok túrázni, szeretem a térkép utáni igazodást-tájékozódást és így már csak az állóképességemet kellett feljavítanom a 15 km-esről a 30 km-esre.
*Hogy milyen kihívásokkal, próbatételekkel fogok találkozni az úton?
Hát azt előre ki tudja? Azt, hogy már az első nap kihívás lesz a szakasz teljesítése, azt nem tudhattam előre... A relatív hosszú első szakasz (27km) nagy szintkülönbséget rejt magában. Fölfelé is, de lefelé is kellett haladni. De a szintkülönbségen kívül nem csak a köd nehezítette ezen szakasz megtételét, hanem a majdnem vízszintesen hulló havaseső. Ismerős mi? Kivülről ázol, bentről izzadsz... Én ezt a jelenséget így nevezném: peregrino dunsztban. Minden ellenem dolgozott. Azért gondoljunk csak bele: milyen lehet ködben, félhomályban a jeleket levadászva tájékozódni, vizesen, összefagyva haladni, egy olyan úton, amely idegeben, otthonodtól egy pár ezer kilométernyire távol, kanyarogva a napi, ismeretlen célod felé... Hát ez élvezetnek nem nevezhető... Átestem a hidegtől való szenvedésen (nevezzük 1.leckének). Az egész nap csak az eltévedéstől való félelem miatt felgyülemlett adrenalin volt pozitív elemnek tekinthető. No meg az a mindent elsöprő gondolat, amely folyton az agyamban cikázott: jaj, nehogy eltévedj! Mindkettő éberen őrködött fölöttem és dolgozott bennem mindegyre. Az út második felénél, amikor már elértem a spanyol határt és összefagyott kezeimmel a szépvízi pálinkásüveget szorongattam, kóstolgatva a fagyálló hazai ízeket, belsőm kezdett felengedni. Ekkor indult el bennem a befelé való fordulás, így önmagam keresésének, megismerésének a folyamata is.
*Hogy a belső útam során-után milyen lelki átalakulásokat, változásokat tapasztaltaltam?
Mindenképpen pozitív -mennyiségi és minőségi- átalakulásokról beszélhetünk: az empátia, hála, önbizalom, bizonyos emberekkel való találkozás öröme, hozzaállás a természetjárással-zarándoklattal kapcsolatosan, nehezebb körülmények elfogadása és annak játszi könnyedséggel való leküzdése, a szabad életérzés öröme, a gondolkodás öröme, egy bizonyos témára való ráfinomítás-ráközelítés-gondolkodás stb. és még sorolhatnám...
*Hogy mi az, ami, végérvényesen a lelkemben hagyta a lenyomatát, ami így megmaradt az Útból?
"A zarándoklat a monotónia művészete"- tartja Tolvay Ferenc, aki TV-s reklámszakemberként kezdte a spanyol csillagösvényt a pireneusi Somport-hágónál és aki íróként fejezte be Santiago de Compostellában. Én is így gondolom. Valahányszor megpillantok egy képet, amelyen egy poros út a végtelenbe vezet, rögtön elfog a nosztalgia, elfog vágy, hogy ráálhassak erre az útra, hogy új tájakat, embereket ismerhessek meg, hogy elbeszélgetve, vagy akár magunkba fordulva, egymás mellett poroszkálva lassan, de biztosan a még nem ismert célunk felé tarthassunk. Mert nem a cél a nehéz, mert nehéz maga az út.
*Hogy milyen apró caminocsodákban, élményekben lesz majd részem az Úton?
Elmesélnék két kis történetet, amelyekben majd remélem Nektek is részetek lesz, ha majd egy zarándok úton fogtok Ti is végigporoszkálni.
A francia földön kezdődő "chemin st jacques de compostelle" folytatása képpen már jócskán a spanyol "El Camino" útján poroszkáltam. Az Irache-i "la fuente del vino" borkút után gyalogoltam. Szép volt a táj. Felváltva lombhullató erdő és megművelt földterületek között vezetett az útam. Végre a természetben. Nulla aszfalt, zéró beton, O zaj. Maximális csönd madárcsicsergéssel mixerelve. Az argentin párocskával előzgettük egymást. Én a magyar foci focista (Puskás Öcsi volt számukra a keresztnevem), ők meg a tangó képviselői. Az ingyen bortól megrészegülve, de kitartóan aznapi célom felé poroszkáltam. Útközben nem csak hogy aszfalt, beton nem volt, hanem üzlet sem volt ahol be tudtam volna szerezni a napi betevőmet és az elfogyasztott bortól nem csak szédelegtem, hanem még meg is ehültem. Colát tudtam vásárolni az egyik falusi bárban, de kaja ott sem volt... egy szűk falat sem. Egész egyszerűen azt kívántam, hogy valaki az útamba kerüljön és megkérdezze: László, nem vagy éhes, nem ennél egy falatot, valamit? Ez így ment hosszú kilométereken kersztül. A gondolataim mint a bor, úgy hatott szegény gyomromra. Az úgy korgott-morgott, mint egy kisebb betonkeverő. Egyre jobban megehültem és már kettőt ütött az egyik templom toronyórája. Tizenöt km étlen... Szép volt a táj és én már vezekeltem, de rettenetesen. Telt-múlt az idő. Már három óra felé járt, amikor egy útkereszteződéshez érkeztem, ahol két idősebb spanyol hölgyzarándok egy terebélyes fa árnyékában jóízűen falatozgatott. Ultreia y buen Camino peregrino! - szólaltak meg egyszerre. No tienes hambre? - kérdezte az egyik. Vamos, por favor come un bocado! - kért a másik. Még hogyha a nevemet is tudták volna, az lett volna ám a nagy csoda... Hát igen... minden ki volt téve egy kis pokrócra: kenyér, sajt, szalámi, uborka. Én elcsíptem egy szelet kenyeret, megraktam mindenfélével, még a szememet is lehunytam, úgy haraptam, csak haraptam és csak haraptam... No persze aztán még rágtam is, meg nyeltem is... Bíztattak a hölgyek, hogy még vegyek, de én lebeszéltem gyorsan magammal, hogy nem élek vissza a vendégszeretetükkel, megköszöntem nekik az elfogyasztott elemózsiát és azzal sietve továbbálltam. Poroszkáltam és csak gondolkodtam. Rengeteg kérdést tettem fel magamnak. Jobbnál jobbakat, egyszerűeket és tekervényeseket is. Mindegyikre a válasz ugyanez volt: ez a gondviselés volt Laci, bizony, a gondviselés.
Már Santiagón túli a történet amit Muxiában éltünk át, mi, hárman, magyarok. Vacsorázni készülődtünk: Nóra, Csaba meg én. Gondoltuk, hogy együtt költjük el utolsó camino-vacsoránkat a "Delfin" nevü zarándokszállás közelében levő tavernában. Szép estének igérkezett. Főleg, hogy vacsora után az óceánt kívántuk megtekinteni és az óceán partján felépített apátságot. Kora délután volt, de "pincében nincs sok fény" jeligére égtek a lelógó kis csillárok. Jó hangulatú volt a borozó-vendéglőpince. Mindenféle tengeri mütyürt: halat, rákot, kalamárt, langusztát, többféle tengeri kagylót pillantottunk meg a bárpult mellett kiállított kis üvegakváriumokban, amelyek afféle reklámként üzemeltek. Gyertek emberek, gyertek, egyetek meg! -rikoltották a víz csendje alól. Mi előételként kagylót fogyasztottunk amíg a levest és a másodikot kihozták. Érdekes íze volt, amolyan elnemkészült zúza-virsli-hal keverékízvilág. Mondanom sem kell, hogy az előétel betermelése közben egy-egy rővidital-sör kombinációt is elfogyasztottunk. A kezdetben jó hangulatunk emígy enyhén szólva emelkedetté fokozódott. A fogások között szóba elegyedtünk a pincérrel. A spanglish nyelvet használva, kikérdezett minket származásunk felől és még arról is érdeklődött, hogy hogyan jutottunk el Muxiáig, mennyit gyalogoltunk, stb. Lassan elfogyasztottuk estebédeinket. Finom volt, no meg a spanyol San Miguel sör is. Hálásan pislogtunk a pincér felé, aki mellesleg még a tulaj funkciót is betöltötte. Körülbelül másfél-két óra telhetett el így jókedvben, mosolyban bővelkedve. Készülődtünk felcihelődni az asztalunk mellől és kikértük a számlát. Ki is hozták. Nem is annyira a számla értéke lepett meg, hanem az azzal kapcsolatos tény: a pincér-tulaj kihozta és felmutatta a számlát, hangosan ki is mondva az értékét, majd felnevetve, szinpadiasan összegyürte azt és betette a zsebébe, azzal indokolva ezen tettét, hogy akik ilyen jó hangulatban költik el ebédjüket, azok megérdemlik, hogy azt ingyen tegyék és így nem vett el tőlünk egy árva garast sem...
(Böjte Csaba: ez évi pünkösdi Hargita népe újságcikkrészlet)
*Hogy mi volt az az érzés, amiből megszületett bennem a zarándoklat gondolata, vágya?
Mindenképp az egyedüllét váltotta ki belőlem a zarándoklattal kapcsolatos gondolatokat, a hosszú téli estéken rengeteget tűnődtem magamban. Néhány, a témaközeli dokumentumfilm, művészfilm megtekintése még ráerősített a zarándoklási vágyra, hogy ilyen típusú időtöltést válasszak gondjaim, dolgaim rendbetételére. Hogy miért éppen az El Caminót választottam? Párhúzamot felfeztem fel a mi legendáriumunkban fellelhető "csillagösvény" és a szintén ezt jelentő spanyol "compostella" szavak között. Ez utóbbi a tejút földre vetített mása, ami tulajdonképpen az El Caminó. No persze a gyakorlati magyarázat az az, hogy más zarándoklatokról (mint pl. a rómairól, vagy a jeruzsálemiról) elenyésző volt a fellelhető információ az El Caminóról szóló információkhoz képest.
*Hogy készültem-e testileg, lelkileg az útra?
Indulásom előtt fél év alatt rengeteg körülmény mutatott rá arra, hogy végig kell járjam a spanyol csillagösvényt. Miután már vagy öt könyvet is elolvastam, "Az Út" című művészfilmet is vagy húszszor végignéztem, kívülről fújva minden párbeszédet, ismerve már rengeteg Camino színhelyet, "állomást", késztetésem annyira megnövekedett, hogy már csak fizikálisan kellett készüljek az Útra. Ez utóbbi sem volt annyira probléma, mert sokat járok túrázni, szeretem a térkép utáni igazodást-tájékozódást és így már csak az állóképességemet kellett feljavítanom a 15 km-esről a 30 km-esre.
*Hogy milyen kihívásokkal, próbatételekkel fogok találkozni az úton?
Hát azt előre ki tudja? Azt, hogy már az első nap kihívás lesz a szakasz teljesítése, azt nem tudhattam előre... A relatív hosszú első szakasz (27km) nagy szintkülönbséget rejt magában. Fölfelé is, de lefelé is kellett haladni. De a szintkülönbségen kívül nem csak a köd nehezítette ezen szakasz megtételét, hanem a majdnem vízszintesen hulló havaseső. Ismerős mi? Kivülről ázol, bentről izzadsz... Én ezt a jelenséget így nevezném: peregrino dunsztban. Minden ellenem dolgozott. Azért gondoljunk csak bele: milyen lehet ködben, félhomályban a jeleket levadászva tájékozódni, vizesen, összefagyva haladni, egy olyan úton, amely idegeben, otthonodtól egy pár ezer kilométernyire távol, kanyarogva a napi, ismeretlen célod felé... Hát ez élvezetnek nem nevezhető... Átestem a hidegtől való szenvedésen (nevezzük 1.leckének). Az egész nap csak az eltévedéstől való félelem miatt felgyülemlett adrenalin volt pozitív elemnek tekinthető. No meg az a mindent elsöprő gondolat, amely folyton az agyamban cikázott: jaj, nehogy eltévedj! Mindkettő éberen őrködött fölöttem és dolgozott bennem mindegyre. Az út második felénél, amikor már elértem a spanyol határt és összefagyott kezeimmel a szépvízi pálinkásüveget szorongattam, kóstolgatva a fagyálló hazai ízeket, belsőm kezdett felengedni. Ekkor indult el bennem a befelé való fordulás, így önmagam keresésének, megismerésének a folyamata is.
*Hogy a belső útam során-után milyen lelki átalakulásokat, változásokat tapasztaltaltam?
Mindenképpen pozitív -mennyiségi és minőségi- átalakulásokról beszélhetünk: az empátia, hála, önbizalom, bizonyos emberekkel való találkozás öröme, hozzaállás a természetjárással-zarándoklattal kapcsolatosan, nehezebb körülmények elfogadása és annak játszi könnyedséggel való leküzdése, a szabad életérzés öröme, a gondolkodás öröme, egy bizonyos témára való ráfinomítás-ráközelítés-gondolkodás stb. és még sorolhatnám...
*Hogy mi az, ami, végérvényesen a lelkemben hagyta a lenyomatát, ami így megmaradt az Útból?
"A zarándoklat a monotónia művészete"- tartja Tolvay Ferenc, aki TV-s reklámszakemberként kezdte a spanyol csillagösvényt a pireneusi Somport-hágónál és aki íróként fejezte be Santiago de Compostellában. Én is így gondolom. Valahányszor megpillantok egy képet, amelyen egy poros út a végtelenbe vezet, rögtön elfog a nosztalgia, elfog vágy, hogy ráálhassak erre az útra, hogy új tájakat, embereket ismerhessek meg, hogy elbeszélgetve, vagy akár magunkba fordulva, egymás mellett poroszkálva lassan, de biztosan a még nem ismert célunk felé tarthassunk. Mert nem a cél a nehéz, mert nehéz maga az út.
*Hogy milyen apró caminocsodákban, élményekben lesz majd részem az Úton?
Elmesélnék két kis történetet, amelyekben majd remélem Nektek is részetek lesz, ha majd egy zarándok úton fogtok Ti is végigporoszkálni.
A francia földön kezdődő "chemin st jacques de compostelle" folytatása képpen már jócskán a spanyol "El Camino" útján poroszkáltam. Az Irache-i "la fuente del vino" borkút után gyalogoltam. Szép volt a táj. Felváltva lombhullató erdő és megművelt földterületek között vezetett az útam. Végre a természetben. Nulla aszfalt, zéró beton, O zaj. Maximális csönd madárcsicsergéssel mixerelve. Az argentin párocskával előzgettük egymást. Én a magyar foci focista (Puskás Öcsi volt számukra a keresztnevem), ők meg a tangó képviselői. Az ingyen bortól megrészegülve, de kitartóan aznapi célom felé poroszkáltam. Útközben nem csak hogy aszfalt, beton nem volt, hanem üzlet sem volt ahol be tudtam volna szerezni a napi betevőmet és az elfogyasztott bortól nem csak szédelegtem, hanem még meg is ehültem. Colát tudtam vásárolni az egyik falusi bárban, de kaja ott sem volt... egy szűk falat sem. Egész egyszerűen azt kívántam, hogy valaki az útamba kerüljön és megkérdezze: László, nem vagy éhes, nem ennél egy falatot, valamit? Ez így ment hosszú kilométereken kersztül. A gondolataim mint a bor, úgy hatott szegény gyomromra. Az úgy korgott-morgott, mint egy kisebb betonkeverő. Egyre jobban megehültem és már kettőt ütött az egyik templom toronyórája. Tizenöt km étlen... Szép volt a táj és én már vezekeltem, de rettenetesen. Telt-múlt az idő. Már három óra felé járt, amikor egy útkereszteződéshez érkeztem, ahol két idősebb spanyol hölgyzarándok egy terebélyes fa árnyékában jóízűen falatozgatott. Ultreia y buen Camino peregrino! - szólaltak meg egyszerre. No tienes hambre? - kérdezte az egyik. Vamos, por favor come un bocado! - kért a másik. Még hogyha a nevemet is tudták volna, az lett volna ám a nagy csoda... Hát igen... minden ki volt téve egy kis pokrócra: kenyér, sajt, szalámi, uborka. Én elcsíptem egy szelet kenyeret, megraktam mindenfélével, még a szememet is lehunytam, úgy haraptam, csak haraptam és csak haraptam... No persze aztán még rágtam is, meg nyeltem is... Bíztattak a hölgyek, hogy még vegyek, de én lebeszéltem gyorsan magammal, hogy nem élek vissza a vendégszeretetükkel, megköszöntem nekik az elfogyasztott elemózsiát és azzal sietve továbbálltam. Poroszkáltam és csak gondolkodtam. Rengeteg kérdést tettem fel magamnak. Jobbnál jobbakat, egyszerűeket és tekervényeseket is. Mindegyikre a válasz ugyanez volt: ez a gondviselés volt Laci, bizony, a gondviselés.
Már Santiagón túli a történet amit Muxiában éltünk át, mi, hárman, magyarok. Vacsorázni készülődtünk: Nóra, Csaba meg én. Gondoltuk, hogy együtt költjük el utolsó camino-vacsoránkat a "Delfin" nevü zarándokszállás közelében levő tavernában. Szép estének igérkezett. Főleg, hogy vacsora után az óceánt kívántuk megtekinteni és az óceán partján felépített apátságot. Kora délután volt, de "pincében nincs sok fény" jeligére égtek a lelógó kis csillárok. Jó hangulatú volt a borozó-vendéglőpince. Mindenféle tengeri mütyürt: halat, rákot, kalamárt, langusztát, többféle tengeri kagylót pillantottunk meg a bárpult mellett kiállított kis üvegakváriumokban, amelyek afféle reklámként üzemeltek. Gyertek emberek, gyertek, egyetek meg! -rikoltották a víz csendje alól. Mi előételként kagylót fogyasztottunk amíg a levest és a másodikot kihozták. Érdekes íze volt, amolyan elnemkészült zúza-virsli-hal keverékízvilág. Mondanom sem kell, hogy az előétel betermelése közben egy-egy rővidital-sör kombinációt is elfogyasztottunk. A kezdetben jó hangulatunk emígy enyhén szólva emelkedetté fokozódott. A fogások között szóba elegyedtünk a pincérrel. A spanglish nyelvet használva, kikérdezett minket származásunk felől és még arról is érdeklődött, hogy hogyan jutottunk el Muxiáig, mennyit gyalogoltunk, stb. Lassan elfogyasztottuk estebédeinket. Finom volt, no meg a spanyol San Miguel sör is. Hálásan pislogtunk a pincér felé, aki mellesleg még a tulaj funkciót is betöltötte. Körülbelül másfél-két óra telhetett el így jókedvben, mosolyban bővelkedve. Készülődtünk felcihelődni az asztalunk mellől és kikértük a számlát. Ki is hozták. Nem is annyira a számla értéke lepett meg, hanem az azzal kapcsolatos tény: a pincér-tulaj kihozta és felmutatta a számlát, hangosan ki is mondva az értékét, majd felnevetve, szinpadiasan összegyürte azt és betette a zsebébe, azzal indokolva ezen tettét, hogy akik ilyen jó hangulatban költik el ebédjüket, azok megérdemlik, hogy azt ingyen tegyék és így nem vett el tőlünk egy árva garast sem...
*Zarándok leszek, vagy inkább csak egy hitelkártyás túrista, mint sok ezer másik?
Azt hiszem én csak egy nagyot sétálok. A Caminón lehet. Kb. 800 km... Sokszor beleborzongok. Hosszú út. Mérleg vagyok, de most nem mérlegelek. Belevágok, mégpedig május 28-kán. Akkor indulok repülőgéppel Spanyolországba. Mikor határoztam el magam erre? Ezelőtt kb. hat hónapja. Mikor lesz vége? Nem tudom. Kb. 30-33 napos gyaloglás vár rám. Késztetést érzek. Nem hamarabb, nem később. Most. Én most kell, hogy induljak. Buen Camino, peregrino !
Laci, illik rád B.Csaba írása, most kell menned!
VálaszTörlésKívánom, hogy éld meg amit meg kell az Útadon és vedd észre az apró kis csodákat közben.
Ha itthonról valamit segíthetek, csak szólj!
Buen Camino Peregrino