Az utazás
Zaragozában a szállásomat elhagyva -ahol minden rendben volt- a buszra igyekeztem, amelyre az előző nap a jegyet megvettem Saint-Jean-Pied-de-Portig. De sajnos szó szerint elszalasztottam ... Rengeteg befutó-kifutó kocsiállás volt az autóbuszállomáson. Elnéztem a jegyen feltüntetett információkat: az ülés számát a kocsibeálló számának véltem... A spanyol nyelv. Az első bakim. Remélem az utolsó. Nagy városban különben van ez így, hogy a sietségben az információkat rosszul értelmezi az ember. Ez van, nyugtatgattam magam: ami megtörtént, megtörtént.. Még jó, hogy egyedül voltam, így csak magamat hibáztathattam. Visszamentem a jegyirodához és tíz perces angol párbeszéd után, ha angolnak mondható egy spanyolos ("spanglish") meg egy székelyes ("seklanglish") kiejtéssel ékesített angol... sikerült megértetni magamat, hogy mi is történt velem valójában. Tíz eurómba került ez a nyelvi baki, no meg két órámba, ugyanis a következő járatra annyit kellett várakoznom. Valahogy eltelt. Ezzel a járattal, felhősödő ég alatt csak Pamplonáig utazhattam, mert az új jegyem csak idáig szólt. Itt újjabb két órás várakozás és egy órás buszozás után értem el Roncesvallesig. Mindkét esetben nagyot néztem, mert az autóbusz első szélvédőjén négy helységnév volt található. Aztán később jöttem rá, hogy a spanyol nyelvü helységnevek után a baszk nyelvüek is szerepeltek (Pamplona-Iruna, Roncesvalles-Orrega). Roncesvallesba este 7 órára érkezett az autóbusz. Itt már ömlött is az eső rendesen. A rossz idő miatt a zarándokok túlnyomó többsége lemaradt. Egy kis busz várakozott a Saint-Jean-Pied-de-Portba igyekvő zarándokokra. Már csak öten voltunk, csak ennyien akartunk átjutni Saint-Jean-Pied-de-Portba, a Camino startvonalára. De így is oszlott a költség, kissebb összegbe (2 Euró) került a jegyem. A kis buszon, útban Saint-Jean felé, majd Saint-Jeanban már előjött a "többnyelvűségi" probléma, ugyanis 2 norvég, 1 kóreai, 2 amerikai meg én ...hát ki-ki ahogyan tudta (az amerikaiakon kívül, persze) úgy használta az angol nyelvet. Fél óra múlva mindannyian szerencsésen megérkeztünk Saint-Jean-Pied-de-Portba.
Saint-Jean-Pied-de-Port fájdalom nélkül adta meg magát, szinte váratlanul tűnt elő. Csodás város számos utalással Compostelára, keskeny utcákkal, ódon házakkal. Most egy jól felszerelt *gite-ben (vidéki szállás) pihenek, írom a jegyzeteimet. Az imént egy magyar zarándokkal találkoztam, aki elmondása szerint husyonöt napja úton van. Néha autóstoppal. Eléggé idős, testes, nem veti fel a pénz. Tetovált, lehet, hogy börtönben ült. Megszántam, adtam neki 20 eurót. Sírt. Úgy láttam, kissé ittas, abban sem vagyok biztos, hogy Compostelába tart, de nagyon jámbor ember benyomását keltette.
i: Szent Jakab-zarándokút: ROTHER
TÚRAKALAUZ
Saint-Jean-Pied-de-Port (baszkul Donibane Garazi) a fővárosa Alsó-Navarra régiójának a franciaországi Baszkföldön. A Roncesvalles-átjáró (másik nevén Cisa-hágó) alatt fekvő kisváros a három francia zarándokút találkozása és egyben utolsó állomása, mielőtt azok a Pireneusokon át Spanyolországba érnek. A Franciaország (Bordeaux) és Spanyolország (Astorga) közötti római összekötő út a "Summus Pyreneus"-on, a Valcarlos folyó szűk völgyén és az Ibaneta-hágón vezetett át, amelyet már a kelták is használtak. Amikor Napóleon csapatai Spanyolországba bevonultak, a stratégiailag megfelelőbb, Lepoeder-hágón át vezető útat választották. Ezt ma már Napóleon-útnak nevezik. A 12-16. sz. között Alsó-Navarra -így Saint-Jean-Pied-de-Port is- a spanyol Navarrai Királysághoz tartozott, amíg 1598-ban véglegesen a franciák fennhatósága alá nem került. Átlépve a határon a baszk nyelv szinte életre kel, ugyanazokat a hgyományokat ápolják, mint például a pelote labdajátékot (a spanyol pelota egy olyan játék, amely a tenisz és a fallabda keveréke). Saint-Jean-Pied-de-Port az UNESCO Kulturális Világörökség része lett 1998-ban. A Franciaországból érkező zarándokok a Porte de Saint Jacques-on (Szent Jakab-kapu) át lépnek be a középkor óta rendben tartott épületekkel és burkolt utcákkal büszkélkedő óvárosba. A város központján a Rue de la Citadelle vezet keresztül, amely a város felett emelkedő 17.századi katonai erődről -citadella- kapta nevét. Az utcában találjuk a Püspökök börtönét (Prison des Éveques), amelynek eredeti funkciója nem ismert. A 13.századi boltíves teremben egy kis múzeumot rendeztek be, amelyet a Jakab-útnak szenteltek. Az óvárost elhagyva érkezünk a gótikus (program szerint nyitvatartott) Église Notre Dame de Saint-Jean-Pied-de-Port-hoz (13-14.sz.). Ünnepnapok: aug. közepén a védőszent ünnepe és szept. végén kulturális napok. Ínyencségek: Fromage de Brebis vagy ossau-iraty (az ottani juhsajt), pipérade (omlett sonkával és paprikával), truite (pisztráng).
i: Frantisek Lizna SJ : TOVÁBB KELL MENNEM
Frantisek Lizna jezsuita szerzetes, hatvankét évesen, zarándokként végig ment a Szent Jakab útján Svata Horatól (Csehország), Santiago de Compostelláig, ezáltal 3.083 km-t téve meg, így ír a kis zarándok-városról:Saint-Jean-Pied-de-Port fájdalom nélkül adta meg magát, szinte váratlanul tűnt elő. Csodás város számos utalással Compostelára, keskeny utcákkal, ódon házakkal. Most egy jól felszerelt *gite-ben (vidéki szállás) pihenek, írom a jegyzeteimet. Az imént egy magyar zarándokkal találkoztam, aki elmondása szerint husyonöt napja úton van. Néha autóstoppal. Eléggé idős, testes, nem veti fel a pénz. Tetovált, lehet, hogy börtönben ült. Megszántam, adtam neki 20 eurót. Sírt. Úgy láttam, kissé ittas, abban sem vagyok biztos, hogy Compostelába tart, de nagyon jámbor ember benyomását keltette.
Hűséges útitársam, az Osprey hátizsákom |
Sok oldal- és hátsózsebbel, gyors derékövszorító, állítható magasságu vállpánt-összekötő, védő köpeny eső ellen, a hátsó része szelőzős, ennek köszönhetően sosem izzadt meg a hátam.
Első útunk a zarándokhivatalba vezetett, ahol kiváltottuk a zarándokútleveleinket, a Credencial del Peregrino-t (spanyol), avagy a Carnet de Pelerin de Saint-Jacques-t (francia).
A hivatalban el voltak képedve azon, hogy közülünk és persze a közben érkezőknek sem volt szállásfoglalása. Telefonon hívtak fel néhány szállás recepcósát-tulajdonosát, hogy segítsenek elszállásolni benünket. Tíz percbe sem tellett és két-három személy jött oda, akik intettek, hogy kövesse őket egy bizonyos számu (ezt ujjaik száma jelezte) zarándok. Multilengvidzs kézszótár... Máris mindenikünknek volt szállása. Megoldódott a dolog, nem kellett zuhogó esőben ajtókat kopogtassunk, bekukucskáljunk a homályos ablakok mögé. Ráadásul már lassan esteledett is. Felvettük az esőköpenyeinket, majd rá a hátizsákjainkat és kimentünk a zuhogó esőbe. Odasiettünk egy fehér áruszállító autóhoz. Tízen kellett összetömörüljünk benne . Valahogy úgy sikerült, hogy én utoljára kaptam meg a szállásomat, de nem bántam, mert egy hegyi házba kerültem a "Napóleon Auberge"- be. Ez egy ódon 1880-ban emelt épület, frappánsan felújjítva, benne 10 fekvőhely okosan kialakítva. Itt is előjött a "multilengvidzs" probléma: 1 kóreai, 1 osztrák, 3 kaliforniai, 1 új-zélandi, 1 angol meg én aludtunk egy szobában. Elfoglaltuk ágyainkat, hálózsákjainkat terítve rájuk, előkaptuk a szálláson használatos cuccokat: papucs, tisztálkodáshoz szükséges szereket, törülköző, stb., majd újra felöltöztünk, hogy újra bedobozolva leszállíthassanak a vacsora színhelyéhez, a Püspökök börtöne melletti vendéglőhöz. Kihozták a menüt, francia nyelven. Tyűha! Gondoltam magamban. Mit is fogok én egyáltalán enni...Mit is válasszak? Helyesebben: mit tudnék én kiválasztani egyáltalán? Még angolul értegetek, de hát...franciául? Összenéztem az osztrák Fritzszel (a dachsteini), -aki mellettem foglalt helyet- mi lenne a korgó gyomrunk elhalgattatója? Tíz perc multán egyszerre böktünk rá: omlett! Na ez biztos, hogy omlett lesz és nem másvalami. Az omlett, az a tojásból készült valamicsoda, nem? Remélem, hogy nem valami vörösbormártásos, Orly-módra készült csigabiga, vagy nem valami Szent Jakab kagyló ananászos-fehérboros mártással... No, végül is omlett lett. Finom lett. Sajtosan finom lett. És jó sok lett, mert a kaliforniai lányok nem tudták megenni. Ők is azt rendeltek, hála a jó Istennek! Közben ment is az angol duma. Értettem is meg nem is. Az az általános kérdés volt feltéve, hogy ki miért járja végig a Caminót, kinek mi a története, avagy a "storyja"? És egyszer csak én is sorra kerültem. A válaszom az volt, hogy még magyarul sem tudom, nemhogy angolul... Már megint az a fránya idegen nyelv, az angol... Az angolt sosem "studíroztam" különösebben, a suliban sem tanultam, a TV-ből szedtem fel ezt-azt, főleg az angol, román feliratos filmeket nézve tanultam meg egy, úgymond székely szlenget. No, de már a közös vacsora után, jó hangulatban már a csíki hegyekről próbáltam beszélni az új-zélandinak, a már említett kezdetleges "seklanglish" tört angol nyelven. Robert -mert így hívták- mellesleg egy 3754 méteres, az Aoraki csúcs alatt lakik egy mély völgyben és állitólag minden hétvégén kifut a csúcs alá valameddig... Legalábbis én így értettem. Erre az osztrák, dachsteini fickó is egy kicsit szaporán bólogatott. Nem tudom miért: vagy azért, mert nem hitte, vagy pedig azért, mert nem értett semmit az elmondottakból.
 |
| A zarándokhivatal Saint-Jean-Pied-de-Portban |
 |
| Az útikalauzom a napi szakasz-leírásokkal A zarándokútlevelem |
A hivatalban el voltak képedve azon, hogy közülünk és persze a közben érkezőknek sem volt szállásfoglalása. Telefonon hívtak fel néhány szállás recepcósát-tulajdonosát, hogy segítsenek elszállásolni benünket. Tíz percbe sem tellett és két-három személy jött oda, akik intettek, hogy kövesse őket egy bizonyos számu (ezt ujjaik száma jelezte) zarándok. Multilengvidzs kézszótár... Máris mindenikünknek volt szállása. Megoldódott a dolog, nem kellett zuhogó esőben ajtókat kopogtassunk, bekukucskáljunk a homályos ablakok mögé. Ráadásul már lassan esteledett is. Felvettük az esőköpenyeinket, majd rá a hátizsákjainkat és kimentünk a zuhogó esőbe. Odasiettünk egy fehér áruszállító autóhoz. Tízen kellett összetömörüljünk benne . Valahogy úgy sikerült, hogy én utoljára kaptam meg a szállásomat, de nem bántam, mert egy hegyi házba kerültem a "Napóleon Auberge"- be. Ez egy ódon 1880-ban emelt épület, frappánsan felújjítva, benne 10 fekvőhely okosan kialakítva. Itt is előjött a "multilengvidzs" probléma: 1 kóreai, 1 osztrák, 3 kaliforniai, 1 új-zélandi, 1 angol meg én aludtunk egy szobában. Elfoglaltuk ágyainkat, hálózsákjainkat terítve rájuk, előkaptuk a szálláson használatos cuccokat: papucs, tisztálkodáshoz szükséges szereket, törülköző, stb., majd újra felöltöztünk, hogy újra bedobozolva leszállíthassanak a vacsora színhelyéhez, a Püspökök börtöne melletti vendéglőhöz. Kihozták a menüt, francia nyelven. Tyűha! Gondoltam magamban. Mit is fogok én egyáltalán enni...Mit is válasszak? Helyesebben: mit tudnék én kiválasztani egyáltalán? Még angolul értegetek, de hát...franciául? Összenéztem az osztrák Fritzszel (a dachsteini), -aki mellettem foglalt helyet- mi lenne a korgó gyomrunk elhalgattatója? Tíz perc multán egyszerre böktünk rá: omlett! Na ez biztos, hogy omlett lesz és nem másvalami. Az omlett, az a tojásból készült valamicsoda, nem? Remélem, hogy nem valami vörösbormártásos, Orly-módra készült csigabiga, vagy nem valami Szent Jakab kagyló ananászos-fehérboros mártással... No, végül is omlett lett. Finom lett. Sajtosan finom lett. És jó sok lett, mert a kaliforniai lányok nem tudták megenni. Ők is azt rendeltek, hála a jó Istennek! Közben ment is az angol duma. Értettem is meg nem is. Az az általános kérdés volt feltéve, hogy ki miért járja végig a Caminót, kinek mi a története, avagy a "storyja"? És egyszer csak én is sorra kerültem. A válaszom az volt, hogy még magyarul sem tudom, nemhogy angolul... Már megint az a fránya idegen nyelv, az angol... Az angolt sosem "studíroztam" különösebben, a suliban sem tanultam, a TV-ből szedtem fel ezt-azt, főleg az angol, román feliratos filmeket nézve tanultam meg egy, úgymond székely szlenget. No, de már a közös vacsora után, jó hangulatban már a csíki hegyekről próbáltam beszélni az új-zélandinak, a már említett kezdetleges "seklanglish" tört angol nyelven. Robert -mert így hívták- mellesleg egy 3754 méteres, az Aoraki csúcs alatt lakik egy mély völgyben és állitólag minden hétvégén kifut a csúcs alá valameddig... Legalábbis én így értettem. Erre az osztrák, dachsteini fickó is egy kicsit szaporán bólogatott. Nem tudom miért: vagy azért, mert nem hitte, vagy pedig azért, mert nem értett semmit az elmondottakból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése