A hajnal lassan széthordja az éjszaka díszletét. Reggel hét. Itt a nap is később kel. Zarándokok mocorognak jóbbról-balról mellettem, fölöttem. Ébredeznek a Santiagóba igyekvők. Eddig csak hallomásból tudtam, de most már meggyőződésem, hogy a zarándokok közül az őshonosak, a spanyolok a leghangossabbak. Őket már kisgyerekként úgy tanítják, hogy legyenek hangosak véleménynyilvánításkor, hogy ezáltal tűnjenek erőteljesnek, meggyőzőnek. Perreg és sziszeg is rendesen a nyelvük: a reggeli sötét csendben R-ek és SZ-ek tömkelege hallható. Mintha rigók tömkelege vagy száz kígyóval nagyon-nagyon hangosan. vitatkozna... No persze a reggeli csendben az álomban pihenő agynak minden nesz óriási zajnak tűnik.
A szokásos tennivalók következnek. Igyekszik mindenki, hogy reggel 8 óra előtt elhagyhassa az alberguet, hogy a minket követő zarándokok tisztán kaphassák meg szállásaikat. Mielőtt a gyomorkorgásomat megszüntetném -reggelizés előtt, egy kis harapnivaló bevétele által- még egyszer visszamegyek a szobámba körülnézni. Közben konstatálom: 3.szoba, 13.ágy... Mindkettő számomra szerencsés szám. Hát, lehet azért kaptam üresen azt a bizonyos "olyan" számozásu ágyat? Sokan viszolyognak a 13.-as számtól. Sok szállodában (pl.) hiába is keresnénk ezzel a számjeggyel ellátott emeletet, vagy szobát. A számozásnál egyszerűen kihagyják. De miért is számolnák bele? Úgy is üresen állnának!
No, újra útnak indul a csapat. Ezúttal sajnos nem a teljes a létszám. Csak hárman startolunk, mert Sergio és Ifa a kora reggeli órákban a "műtőasztalra" kerültek, hogy azt a pár vízholyagot -amelyeket azok a zoknik okoztak, amelyek csak nyomokban tartalmaznak pamutot- megpróbálja kikezelni Bruno-zarándok-doki, egyszóval a zarándoki. Igen, ő volt az, aki a beavatkozást kettejükön elvégezte és Fabi volt az aszisztense. Ez lehetett volna akár fordítva is, mivelhogy Fabi doktornőként tevékenykedik valahol Sao Paolóban, Braziliában. A Camino Radióban (a már említett közös beszélgetések, amik útközben, vagy esténként egy-egy sör mellett zajlottak) Ifa "bemondta", hogy egy pár zarándok még végig is nézte a kétes orvosi műveletet, elnézést... a műtéti beavatkozást. Nyílt óraként, pár tíz perces, kékszesszel fertőtlenített tűvel és cérnával való ügyeskedést-ügyködést még közvetítette is, amit Bruno, a zarándoki a szálló előterében lévő heverőn (steril műtő), fejlámpával a homlokán végzett kettejükön. Bruno átszúrta a két delikvens talpán lévő kiszárításra ítélt vízhólyagokat, majd a tűbe befűzött cérnát áthúzta azokon. Ezután a tűből kifűzte a cérnát, ezáltal a cérnát bennehagyva a (víz)holyagokban. Furcsa volt látni egy-egy pihenő alkalmával, amint Sergioék lehúzott zoknikkal, lógó cérnavégektől ékeskedő talpukat méregették-kémlelgették. A fenti vízhólyagkezelés, semlegesítés mindenképp jobb, mintha a zarándoki levágta volna a hólyagok tetejéről a bőrt, mert akkor a zokni érintkezett volna az élő hússal és azt gondolom nem kell ecsetelnem milyen érzés. Ideig-óráig még kibírja az ember, de nem egy egész napos, átlagosan 25km-es gyaloglást.
Na, vissza a Caminóra... Még hosszú út áll előttünk Santiago de Compostelláig. Ám, ha a következő állomásomra gondolok, jó kedvre derülök: Belorado, az Eldoradó következik. Ebből a sima szójátékból merítem az egész napi energiámat. A távolság sem nagy...23,5 km. Hajrá Laci, emígy szólok be magamnak, majd még megtoldom egy idevaló bíztatással:
Ultreya, Santiago de Compostella! Buen Camino, peregrino! Előre Santiagóig! Jó útat, zarándok!
 |
| Santo Domingo de la Calzada: a rideg kőépületek el kezdik magukba szívni a reggeli nap melegét |
Fél órán keresztül koptatjuk Santo Domingo macskaköveit. Csakúgy 1000 éve vonul végig a Szt Jakab-út, mint a nyílegyenes Calle Mayor. Időközben újra hazarepítenek gondolataim. Ezúttal humoros párhuzamot vonok az itteni és egy erdélyi település nevei között: Santo Domingo (
de la Calzada) és (Csík)Szent Domokos. A nevek szinte azonosak, de a két helység között kb. akkora a különbség, mint a köztük lévő távolság (3000km). Magamban mosolyogva, egy Santo Domingo által épített hídon, a Rio Oja folyó fölött haladunk el. A 11. században a Rio Oja még jelentősen lassította a kelet-nyugat irányu forgalmat, azonban Santo Domingónak köszönhetően már nem kell a révre várni. A folyón átívelő hídon akár autóval is át lehet kelni. A híd építésének tényét megerősítendő, a nyugati hídfőnél található Santo Domingo, a Camino út- és hídépítőjének szobra. Közvetlenül emellett haladunk el. A várost és emlékeit lassan magunk mögött hagyjuk. A szokásos, lassúbb reggeli ütememmel haladgatok előre, így nem is csoda, hogy lemaradok a gyorsabb "élboy"-tól. Most kivételesen Joo és D vannak előttem úgy 100 méterrel. Gyorsabbak lévén nálam, csodálkozom, hogy csak ennyivel járnak előttem. Tünődöm és dudorászom, a telefonomra feltett zenét hallgatva. Imerős arcok: Hazátlan. Nosztalgia, szomorúság vesz erőt rajtam. Hogy csökkentsem ezen érzéseket, egy kis erősítőre kapcsolok át. A Kárpátia katonadalait kezdem el hallgatni. A poroszkálásból lassan menetelésbe váltok. És ez szó szerint értendő. Ha valaki, a sok zarándok között engem figyelne, jót nevetne. Egy alig feltűnő, hátizsákos zarándokot látna, aki díszlépésben hagyja el a Camino egyik legrégebbik állomását,
Santo Domingo de la Calzadát. Egy széles földúton bandukolok fel egy lapos dombra, majd ismét lefelé, majd az országút mellett koptatom bakancsaimat, míg el nem érem a 7km-re fekvő Granont. Nem túl szórakoztató dolog autózajos környezetben, kipuffogógázzal telített levegőben poroszkálni. Ugyanakkor spirituális elmerengésekre, befeléfordulásra sincs esély. Az idő sem a legtisztább, de legalább nem esik. Granonig csak úgy el vagyok, csak vagyok, de nem vagyok elveszve: előttem a helyzetjelző kagyló-jel, majd hellyel-közzel az irányt mutató sárga nyíl jelzés. Szemem nyitva, agyam zárva.
 |
Ez már Granon. Templom zarándokkal
Pihenőt fújok. A Santo Domingóban vásárolt apróságokból nassolok és közben telefonommal fotózok. A templomba is betérek.
|
 |
| Homályos fotó, gyönyörű boltozat |
 |
Granont elhagyva még 555. A túrakalauzom szerint még 574.
Ellentmondó adatok. A különbség egy napi járás. De így is jobb mint a 666.
Ez akkor csak egy bíztató lenne? |
 |
Hirtelen lemerevedek. Ilyen nagy infótáblát... Előttem magasodik ez a hatalmas,
négy méter magas Granontól fél óra járásra található határ(kő)tábla, amely
Kasztilia-León autonóm körzet kezdetét jelzi és amely
bemutatja a fontosabb látnivalókat |
 |
Még csak reggel tíz óra. Felhős az égbolt. Vajon fog-e esni? Elő kell-e majd vennem az esőköpenyt? Utólag értesülök arról a tényről, hogy ez a szakasz egyike a legforróbbaknak. Napsütéses, tiszta időben az emberből először sós izzadságcseppek kívánkoznak ki, majd zsírfoltok kezdenek csepegni a forró aszfaltra. Tehát nézzük a jó oldalát: még szerencse, hogy borongós az idő. Időközben történt még egy vicces dolog. Egy kis dombra felfelé menet megelőzött egy biciklis zarándok, egy bicigrino (bicikli és a peregrino összevonásával)... A spanyol "Ola!" köszönésből felőle csak az "O" tudott elhangzani, de felőlem már két betü is, az "O" és az "L". Szuszogtató emelkedő lévén ennyire tellett. Tehát még egy bölcs tanulság: emelkedőn, a zarándok haladási sebességének növekedésével fordítottan arányosan nő a kifejezőképesség.
|
 t |
Granontól 5 km-re fekszik Redecilla del Camino. Érdekes, boltíves "bemélyedés" látható a templom bejárata fölött, a keresztre feszített Krisztus díszes domborműve. Ilyen "bemélyedést" láttam már Logronóban. Ott a lovas, mórölő Szent-Jakabot megjelenítő hatalmas szoboregyüttes található, arányban a katedrális méreteivel.
|
 |
| Viloria de Rioja, Santo Domingo ebben a településben látta meg a napvilágot |
 |
| A közelgő Eldoradót jelző tábla. Burgos, Cid lovag városa is már csak két napi járásra található. |
|
Ezen a szakaszon az országút mellett vezetett a Camino. Betértem egy útmenti autós, luxus bárba körülnézni. Bár ne tettem volna. Kivülről nagyon csalogató volt. Belülről is rendben volt, csak egy kicsit túldíszitett. Már-már a giccs határait súrolta. A bár berendezése a művászet látszatát keltette, de többnyire kereskedelmi természetü és célu alkotással volt telítve. A berendezésen látszott, hogy a tulaj nem szűkölködött az anyagiakban. A bár úgy készült el ahogy (sajnos) a tulajdonos szerette volna. Arra a spanyol és angol, kétnyelvü feliratra (kb. ez állhatott rajta), hogy "Hátizsákoson nem szabad bemenni a helységbe, mert a berendezést károsíthatjuk és a bakancsot sem szabad lehúzni, mert a többi vendéget eltántoríthatjuk abban, hogy fogyasszanak", nagyon gyorsan ki is penderültem. Magyarán: a bárban nem láttak szívesen minket, zarándokokat. És még negyed órát is elpocsékoltam... Végül is nem baj, legalább megpihentem. No... Egye fene! Újra nekilendülök. Most már kellemes az út. Így érkezek mai úticélomhoz, a 2040 lakósu, kis Beloradóba.
Az Iglesia de Santa Maria és mellette a parókia, amelyben az alberguet működtetik
Beloradó, a kis Eldorádó. Kis mérete szó szerint értendő. Akár fél óra alatt át lehet rajta gyalogolni. Ezt különben előre tudtam, csak kellett a csali, egy kis szójátékból gyártott kamucsali, amiből egész napra meríthettem az igazi energiát... Beloradó, az Eldorádó (arany, gazdagság).
i: Az Eldorádó egy mitikus ország Dél-Amerikában, amelyet az európai konkvisztádorok és kalandorok a bennszülöttek elbeszélései szerint Dél-Amerika különböző részein, a mai kolumbiai hegyvidéken, továbbá az Amazonas és Orinoco közti vidéken, főképpen annak keleti részében, Guyana határain, az Ojapock forrása körül kerestek. Egy legenda szerint, egy Parime nevű tó partjain áll egy város, Manoa del Dorado, amelynek házait aranylemezek borítják, kövezete pedig drágakövekből áll; ide menekültek az inkák utódai, akik mindennap friss aranyporral hintették be testüket és színaranyból készült palotában laktak. Más történet alapján a muiszka bennszülött indiánok -bőségesen lévén aranyforrásokban- a királyukat aranyporral kenték be és El Dorádóvá, vagyis bearanyozottá változtatták és aranytárgyakat szórtak a szentnek tartott Guatavita-tóba is.
Beloradó, az Eldorádó. Ezt ismételgettem egész nap. Egy egyszerű szójáték-ismételgetésből, mondhatni gyakorlatból létrejött egy kis aznapi-tanulság: a szavak, a gondolat ereje nem ismer határokat. Belorado: a mérete és a nem létező aranya miatt nem csalogató, de a látnivalói miatt annál inkább.
i: Szent Jakab-zarándokút: ROTHER TÚRAKALAUZ
Korábban a zarándokok Belorado két korházában és kilenc templomában találták meg a testi és a lelki gyógyulást. A mai napig áll a 16. századi Iglesia de Santa Maria (a szálláshely mellett), amelyben néhány szép oltárt találunk és a 18. századi Iglesia de San Pedro a Plaza Mayoron. A Navarra és Kasztília között egykori határfalu képét a Várhegy uralja, ahol a középkori erődítmény maradványait találjuk. A település végén áll a 14. században a klarisszák által újra alapított Santa Maria de la Bretonera kolostora.
Ínyencségek: Embutidos (kolbászféle) és a morcillas (véres hurka).
Vásárlás: Belorado a bőrárujáról (peleterias) híres. Hétfőnként nagy heti vásár a főtéren (1116 óta, az egyik legrégebbi Spanyolországban).
Shirley Maclaine: Camino, a lélek utazása
"Az emberek az egész világon mintha az életben maradás taposómalmában sínylődnének, tudomást sem vesznek a fejlődés örömeiről, melyeket csak akkor élvezhetnének, ha időt szakítanának önmaguk megismerésére."
|
 |
| A donativo-albergue ahol aznap a szállásom volt |
Az alberguet adományokból (donativo) tartják fent. Egykor színház működött benne. Nyaranta svájci önkéntesek látják el a szálló mindennapi tennivalóit. Két hetente váltják egymást. Konyhával és ebédlővel is rendelkezik. Szűkök, kicsik a szobák. Kevés ágy-kevés zarándok, így kevesebb az esély a horkolókoncertre és így több az esély az alvásra. Ezért döntöttem úgy, hogy itt töltöm az éjszakát.
Bemerészkedem az egyik szobába. Itt, egy franciául beszélgető fiatal párt találok. Ők már elfoglalták ágyaikat, hálózsákjaikat terítve le rájuk.
Annyira szűk ez a szoba is, hogy miközben pakolászok kifele a zsákomból, az ágyak közti részen állva, ők az ágyaikon kell marajanak. Meglepődöm amikor a pasas felém fordulva angolra vált. Köztünk egy minipárbeszéd alakul ki. Kiderül, hogy Quebecből, Kanadából vannak. Ja, így már más... mert a franciaországiak nem nagyon akarnak (ha egyáltalán tudnak) más nyelvet használni, mint a franciát. Természetesen repülővel szelték át az Atlanti-Óceánt, a nagy vasmadárral közelítették meg a Camino kezdőpontját. Gyalogosan ők is Saint-Jean-Pied-de-Portból indultak és Santiagóba igyekeznek. Állítólag reggelente ötkor szoktak indulni a napi táv megtételére. Szeretnek korán napfelkelte előtt gyalogolni. Hmm... Furcsa szokás... Emígy töprengek magamban, miközben kicsomagolok hátizsákomból. Reggel négykor felkelni, nem semmi... Hiszi a piszi... Remélem hajnalok hajnalán nem fogják zörögtetni-recsegtetni a zacskós cuccaikat csomagolás közben. Visszamegyek a színház nézőteréből átalakított ebédlőbe. Dobok egy pár Eurót a "Donativo" felírattal ellátott perselybe és behúzódok a kis vizesblokkba. Jól esik a tusolás. Végre. Már alig vártam a hűsítő érzést. Ezután felöltözök, magamhoz veszem a fényképezőgépemet és bemegyek a központba. A téren meglepem csapatom többi tagját sörözés közben. Kikérek egy aprócska kóstolót, egy pinchónak nevezett spanyol specialítást. A pincho a spanyol gasztronómia egyik jellegzetessége. A legtöbb bárban és étteremben a szeszes italok mellé szolgalják fel. Rendkívül sokféle, tulajdonképpen bármiből lehet pincho, amit kis adagokra fel lehet osztani: apró szendvics, kolbászkák, sonka stb. Ha Erdélyben kolbászos pinchót kérne egy spanyol, sörkolbásszal szolgálnák ki. Falatkák, kis kostoló falatkák... Nekem gombás pinchót hoznak ki. Nem esik valami jól. Érződik, hogy nem friss. Valahogy meg kell oldjam a másnapot... Nem szeretném, ha gyaloglás közben az útszéli bokortöveket kéne keresgéljem. Kikérek egy fél "Whiskeyt", hogy a gyomorrontást elkerülendő, az emésztésben segítsen, majd fél órát várva én is azt teszem, mint a többiek: sörözök. Helyesebben: a telefonomon babrálok és sörözök közben. Néhány életjelt küldök hazafelé és közben elgondolkodom azon, hogy én, mint református-vállalkozó, miközben célomhoz, a világ egyik katolikus zarándokhelyéhez közeledem, folyton nyugat felé, egyre csak távolodom szülőhelyemtől. És ekkor eszembe jut az Ismerős arcok intése: Ha elindulsz végre, mindig csak keletre tarts, sohasem nyugatnak (Egy a hazánk-Erdély 2003).
Ezen töprengve, fényképezőgépemmel próbálom lekapni Belorado szebb, nevezetesebb, a várost ékesítő épületet. Ugyanakkor várom is az esti hét órát, mert estebédet rendeltem a többiek szálláshelyénél. Majd D-vel az estebéd idejének közeledtével, a kajaosztó helyhez andalgunk. Ez egy szép, emeleti részen lévő, egy D-ék alberguéjéhez tartozó ebédlő. D-vel egy asztalhoz ülünk le, majd odajön Ifa is egy ír katolikus pap társaságában, akivel a mai nap ismerkedett össze. Ők is a mi asztalunknál foglalnak helyet. Négyen, három írrel egy asztalnál... No, Laci most kösd fel a rövid gatyádat! Megy is körbe az angol rendesen. Én többször is kimaradok a körből. Valamennyire értem is (meg nem is) amit mondanak, de szólni... Részemről olyan bővített mondatok hangzanak el mint a: Yes. No. Of course, not. meg a Yes, of course. meg a No, I'm not. stb.stb. mondatok. Szóval, a viccet félretéve, a pap arra a mindhármunk által feltett kérdésre, hogy miért megy végig a Caminón, azt válaszolta, hogy elveszítette a hitét és reméli, hogy az Út végén, ha Santiago de Compostellába ér, majd újra Isten szolgája lehet.
 |
| Szűk az utca, tilos be(hajtani)gyalogolni |
 |
| Plaza Mayor |
 |
Papucsos zarándok-siesta a főtéren.
Lekerült a bakancs: ők is már el vannak szállásolva és (gondolom) meg volt a tusolás is |
 |
| Kedvenc témáim egyike: a lovagi címerek |
 |
| Platánfa-fókusz az Iglesia de San Pedro mellett álló Jézusszoborra |
 |
| Főtéri kerengő |
 |
| Az Iglesia de San Pedro a Plaza Mayoron |
