2013. július 11., csütörtök

11.Nap 09.06. Belorado-Agés 27.6 km

 San Juan de Ortega lábnyomain,
avagy: Santo Domingo követője nyomában

Napi mottó: Az egyetlen út, melyen elindulni érdemes, befelé vezet.
                                                                      Yeats (1865-1935)
      Reggeli szöszmötölésre ébredek. Négy óra lehet. Odakint még koromsötét. A kanadaiak (jó, hogy nem a hangos spanyolok) vannak indulatban. Gyorsak és tappintatosak. Összeszedik a cuccaikat és kint, a folyosón lévő égő fényénél tömködik végleges méreteire zsákjaikat. Tegnapi mondókájuk alapján a sötétben szeretnek gyalogolni. Furcsa szokás...Vagy ezt már említettem? Még nem próbáltam álmosan-kócosan kóvályogni a Caminón. Kipróbálhatnám. Legfennebb egy jóindulatú, a területét védő, a sötét semmiből előrohanó kutya támadása, vagy egy "azt sem tudom hol vagyok" eltévedés lesz a vége. De tényleg: idegen helyen, az út szépségét nem igazán felfedezhető módon, vagyis a látnivalókat nem látni... hidegben, a sötétben kutyagolni nem lehet valami nagy élmény. Na jó, lehet akár élmény is, nem tudhatom, mert még csak nem is gondolkodtam róla, nemhogy kipróbáltam volna. Talán majd egyszer, ha kapok magam mellé még egy bolondos, éjjeli élményekre vágyó, denevérlelkü zarándokot. Annyi szent: ők ketten vannak. Legalább nem félnek annyira, nem kell tartsanak annyira a "félelemkeltő" tényezőktől. Na mindegy. Lényeg a lényeg, hogy végre megszűnik a susmogás és a finom zacskórötyögtetés és újra sikerül álomba szenderülnöm. Álmodozom, álmodom, megálmodom azt, hogy milyen is lesz a következő napom, hogy milyen lesz az idő, hány szép házat fogok látni-fotózni, mennyi szépséget leszek képes kihámozni az unalmas, poros, városszéli ipari szürkeségekből, milyen apró kis csodákat fogok átélni, kikkel fogok találkozni, esetleg akár beszélgetni is és hogy mennyire fogom szeretni azt, amit mások esetleg még egy napig sem tennének meg, sőt... nem gyalogolnának még egy métert sem, főleg egy nyolc kilós zsákkal a hátukon, a napon verejtékezve.
Borongós időre ébredek, sőt talán még szemerkél is. Na, ezt jól megálmodtam... Még mielőtt az esős időben útraindulnék, a kanadai Stuart páter mellett helyet foglalva elfogyasztom a dzsemes kenyereimet és megiszom egy jó nagy bögre teát. Jó kis útravaló. Elköszönök a svájci házigazdáimtól, majd elhagyom a szállást. Még aIglesia de Santa Maria tornyán kelepelő gólyáknak is búcsut intek. Csak úgy magamban odaköszönök a hosszúlábúaknak: szerbusztok!
Mint mindig, most is később sikerül elkészülnöm, ezért lekésem a közös, hetes startot. Nem baj. Helyesebben: most sem baj. A szemerkélő eső ellenére magamban énekelgetem a Somló Tamás dalát, amely a "Hyppolit, a lakáj" című film egyik betétdala (ennek utólag néztem  utána):
''Indulni kell, megint és az álom búcsút int, 
  De őrizd tovább a csodát egy életen át. 
  Indulni kell, megint, újra menetrend szerint, 
  Még egy forint a világ, nem lóghat a láb.''
Az elején még (talán?) erőltetem a jó kedvet, aztán ha egy kicsit nehezen is, de rám ragad és aztán halkan fütyörészve nekigyorsítok, próbálok előrehaladni. Közben felfigyelek az alábbi érdekességre:
Fém plakket a járda kőburkolatába besüllyesztve,
egy híresség kéz- és lábbelijének nyomával és kézjegyével ellátva
Vannak előttem és mögöttem is, de egyik zarándokot sem ismerem, egyedül próbálok lépegetni az országút mellett, majd arról letérve "falusi" hangulat kerít hatalmába. Kőburkolatú út, jobbról-balról megművelt földek, melletük robogok el, úgy 4 km/h alapsebességgel.
Közeledek Tosantos felé...
...majd persze meg is érkezek. Miután -ugyancsak egyedül- "tető alá hozom magam" egy bárban, az esőkabátomat felakasztom egy szék karimájára, egy kis pihenő közben a gyomromat lecsítitom, a lábizmaimnak egy kis energiát adva. Az elfogyasztott kaja "bocadillo con cueso, e con huevo", sajtos-tojásos-sonkás szendvics. Itt Spanyolországban megadják a módját. Finom, mind mindig. Az eddigi ittlétem alatt még nem csalódtam az ízekben. Az itteni bocadillo nem az otthoni autóbuszállomásmellettigyorstalponállós szendviccsel talál... pedig ez a hely sem egy ötcsillagos lokál... Ez a lokál is egy egyszerű falusi evő-ivó. Ezen tűnődve, nézelődve észreveszem, hogy csupa 1 eurócentessel van ''kifúgázva'' a bár belső falán lévő kőburkolat. Nem lehet sok kleptomániás kliensük... Ép még a fúga. Ebből kikövetkeztetve, gondolom többnyire zarándok tér be egy kis plusz árnyékra, üdítőre, bocadillóra, vagy esetleg egy kis -mint én is most, jelen esetben- esőmentesítésre. Meg hát beletelne egy órába is, mire a lokált "kirabolná" az ember és összeszámolva... nem lenne nagyobb az összeg pár eurónál. Gondoljunk csak bele... Egy óra és csak egy pár euró... Elszégyelem magam. Úgy kezdtem gondolkodni, mint a spanyol konkvisztádorok Amerika földjén, amikor megpillantották az inkák aranyát... Maradok a gyaloglásnál. Legalább haladgatok. Így morfondírozok magamban, miközben természetesen felkecmergek és tovább is indulok. Egy kis kitérő következik, ugyanis az úton a bár felé közelítve, a fák között megpillantottam a sziklás domboldalba vájt kápolna bejáratát és azt szerettem volna lencsevégre kapni. A legjobb fotózó-állást keresve, a sziklakápolna felé közeledve találkoztam (végre!!!) egy, a modern időkben ritka jelenségnek számító szamaras zarándokkal, akit tiltakozása ellenére nagyon gyorsan le is fotóztam. Íme róla és a kápolnáról készített fotók:


A környékbeli dombokat fotóztam.
Egy hasonló barlangnyílást alakíthattak át sziklatemplommá (lásd fenti fotó)
Folytatom a Caminót, amely kezdetben egy sáros úton, a mezőn vezet át, majd a nedves műút mellett gyalogolok. Még magamon hagyom az esőköpenyemet, mert annak ellenére, hogy az eső elállt, az útszéli fákon rekedt nedvesség egy-egy enyhe szellő hatására kövér vízcseppekként hull alá. A műút kanyarogva és hullámozva követi fel-alá a terepet.
Most éppen Villafranca Montes de Oca hívogat lefelé
A sokadik, egyik nagyobb kanyarban ismerős színfoltok tűnnek fel előttem. Felismerem társaimat az esőköpenyeikről, sőt mitöbb az esőköpenyek mögül kikandikáló ruhadarabokról, hátizsákokról is. Útolérem a csapatot. Újra együtt a többiekkel. Közös bevonulás következik Villafranca Montes de Ocába.
Ugyancsak Villafranca Montes de Oca: udvar pávával (bal oldalt)
A társaság kedvéért együtt betérünk egy óriási parkoló melletti útszéli fogadóba és újra csak egy finom sajtos-sonkás bocadillónak leszek gazdája azt kezdem el majszolni. Tudom: ezt olvasva azt mondják rám, hogy telhetetlen vagyok. Egy pár kilométeren belül megint kaja... De tudatosan teszem, hogy eszem, mert tudom, hogy ezután kell az energia, ugyanis kemény emelkedőn, felfelé fog vezetni az Út. Ezt a tényt közölték a többiek is, de az útikönyvben a magassággrafikont studírozva nekem is feltűnik az a bizonyos 1150-es számjegy, amely Tosantostól azt az ugyancsak bizonyos 328 méter emelkedőt rejti magában. Egy otthoni hegyi túrán nem sok. Itt a Caminón azt hiszem ez a második legnagyobb és legkitartóbb, említésre méltó emelkedő. Amúgy a legnagyobb napi szintkülönbség az első napi, az országhatár mellett húzódó Pireneus-hegységen való átkeléskor tapasztalható meg, amikor is az 1.430 méteren fekvő nyeregig 1.265 métert kell mászni felfelé.
i: Szent Jakab-zarándokút: ROTHER TÚRAKALAUZ 
Villafranca Montes de Ocában gyűjtöttek erőt korábbana a zarándokok a hosszú és veszélyes átkeléshez az Oca-hegyen (oca magyarul libát jelent), amelynek erdeiben rablók és banditák veszélyeztették a biztonságukat. Püspöki város volt, amíg a püspöki székhelyet át nem tették Burgosba (1075). A 14. század végén Dona Juana, II.Enrique felesége (II.Trastámarai Henrik) felesége kezdeményezésére alapították a Hospital de la Reinát (másik nevén Hospital de San Antonio Abad). A kiadós ételadagok miatt állítólag nagyon népszerű volt a zarándokok körében. A falu közepén áll az Iglesia de Santiago (18.sz.). A templombelsőben feltűnik egy Szent Jakab-szobor és egy óriási, a Fülöp-szigetekről származó keresztelőmedence.

Ahogy a főútról jobbra feltérünk a sárga jelzést követve, rögtön az emelkedő legelején ott pihen egy szép francia lány (hogy honnan tudom: az előbbi helységben kanadai fiúk francia nyelven flörtöltek vele), akit vígasztalva, bíztatva, de magunk mögött hagyunk. Hosszan, kitartóan mindig csak felfelé. Felérve a mai napi legmagasabb pontra, a Montes de Oca (liba)hegy Valbuena csúcsára, a Los Caidos (1.150m) nevü emlékműhöz, pihenünk egy keveset. A közeli, szép pihenőhely:
Aki nem evett lent a faluban,
az itt elfogyasztja a déli elemózsiáját
Ezután hosszan tartó út vezet a hegyháton. De most már felfelé nem, csak vízszintesen, vagy enyhén lefelé kell poroszkáljunk. A gyönyörű erdei fenyves kárpótol fáradalmainkért. A fotógépemet a hátizsákomból nem veszem elő, mert esőre áll és közbe-közbe szitálgat is egy-egy keveset. Ezért csak az alacsonyabb képfelbontású telefonommal fotózom továbbra is az érdekességeket meg a szépségeket. Most mintha csak Csíkzsögöd környéken sétálgatnék...

Itt látszik milyen nagy is a forgalom.
Csak ezen a kb. háromszáz méteres szakaszon tíz ember poroszkál a napi célja felé 
Útközben szelíd szóváltás alakul ki köztem és egy szakállas haramia, hippis kinézetelű, de katolikus fiatalemberrel. Utólag derül csak ki, hogy nicaraguai, a Karib-tenger egyik országához tartozó. Nálam egy kicsivel távolabról jött, ugyebár... Közben magamban poénkodok, hogy ez az import bandita, kalóz hajóval jött át az Atlanti-óceánon egészen a világítótorony által bíztosított Fisterráig, majd onnan stoppal stb.stb...
Egy kis idő elteltével, no meg 4-5 km legyaloglása után lassan kezdünk enyhén ereszkedni San Juan de Ortega felé. Egy óra elteltével máris megérkezünk a már várt településhez.
A háttérben már látszik is a templom keleti oldala
San Juan de Ortega: Iglesia Monacal 
Bemegyünk Ifáékkal a falu templomába. Rácsodálkozunk a szép templombelsőre.
i: Szent Jakab-zarándokút: ROTHER TÚRAKALAUZ
Santo Domingo mellett San Juan de Ortega (1080-1163) volt a Jakab-zarándokút második legnagyobb támogatója. Egy jeruzsálemi zarándoklatról hazatérvén, 1115 körül Santo Domingo tanítványa a zord Montes de Oca hegyeibe vonul vissza. Szent Miklós tiszteletére emelte a Capilla de San Nicolást (Szent Miklós-kápolnát), hálából, amiért a csodával határos módon menekült meg egy ostromból hazatérése során. Később az Oca-banditákkal szembeni  ellenállásképpen egy zarándokszállást épített, amely körül egy kis kolostorközösség alakult ki. Csakúgy, mint példaképe, Santo Domingo, Juan is burkolattal és hídakkal javítgatta a Jakab-út minőségét. A 15. században a kolostor hanyatlásnak indult. Az Iglesia Monacal belső terében (korábban ez volt a kolostortemplom, 12-19.sz.) olyan román stílusú elemeket találunk, mint például a három, nagyon szép oszlopfős apszisvonalat és olyan gótikus 14. századiakat, mint Szent János művészien megmunkált sírja. A román-gótikus szarkofág felett egy gótikus baldachint csodálhatunk meg, alatta pedig a puritán sírkamra található. Építészeti remekműnek számít a Milagro de la Luz, a fénycsoda. Minden alkalommal a napéjegyenlőség idején néhány percen át egy napsugár az oltártól balra található oszlopfőre esik. Az oltáron betlehemi történetet láthatjuk, a kinyilatkoztatástól a három király eljöveteléig. Gyermektelen asszonyoknak sokáig az utolsó reményt jelentette amikor elzarándokoltak ide a templomba. Kasztíliai Izabella, Aragóniai Ferdinánd felesége három gyermeket hozott a világra miután elzarándokolt San Juanhoz. Köszönetképpen adományozta a Szent sírja fölött látható baldachint.

Ezután rövid colás pihenő következik amíg a többiek "tolmácsolásából" kitűnik, hogy nincs üres ágy, különben is gyenge lenne a szállás. Nincs sem erőm sem kedvem körülnézni. Én elhiszem nekik. Továbbhaladunk Agés felé egy sáros, erdőközti úton. A cél még kb. 3,5km. Remélem ott találunk szállást, annál is inkább, mert az útikönyv San Juan de Ortegát jelöli meg a napi szakasz pihenőhelyéül és a zarándokok többsége remélhetőleg nem megy el Agésig. Hajrá, Vándorlaci-zarándok!

Ó, hát Agés nincs is már messze!
Agésba érve, a szállás- és a mosógép lefoglalása, meg persze a kötelező tusolás következik. Utána szétnézek a zarándokok által elözönlött településen. Állítólag esténként 10 százalékkal nő meg a településben tartózkodók száma... Kicsi a település, vagy sok a zarándok? A lentebbi fotók a szokásos délutáni fotozásom gyümölcsei:
Szállásunkkal szomszédos vegyes bolt, ahol a hideg söröket, no meg a sok közös bort szerezzük be
Számítanak a részletek...

                                             
...
                              
          ... no meg a biztonság is ...



Itt is fontosak a részletek
                                                                              ...
Estefelé koccintgatásokkal tűzdelt ismerkedős párbeszédek zajlanak. A hosszú, kitartó 27 km-es gyaloglás után az alkohol megteszi áldott hatását. Rövid időn belül a kuncogások nevetgélésekké, a szelíd párbeszédek hangos véleménycserékké fajulnak el a most már szép számban -akár negyvenen is lehetünk- összesereglett nemzetközi zarándoktársaságban. A többnyelvű beszédegyvelegből leginkább a spanyol tör elő, de nem marad le a német sem, sőt az általában visszafogott angol is most egyre inkább jeleskedik hangszintjével. A magyar még várat magára. Egyedül vagyok. Mintha egy vasúti pályaudvaron lennénk, ahol mindenki a saját nyelvén próbálna érvényesülni a jegypénztár előtt, a módosult menetrend miatt. Ilyen körülmények között alakul fokozatosan bulivá ez az együttlét. Ha felületesen nézzük ezt az albergue előtt zajló bulit, nevezhetnénk akár állásfogadásnak is, mert mindenki egy-egy pohárral a kezében megy körben és próbál koccintani-ismerkedni egyik-másik zarándokkal. Na, dehát nemcsak a jól megrakott svéd asztal hiányzik, hanem a kötelező, megfelelő ruházat is. Alaposabban körülnézve, főleg térdmagasságon alul, csupa tangapapucsos és túraszandálos személyeket észlelek, akik az alkoholtól megpendülve céltalanul, körbe-körbe ide-oda csoszognak a forróból most már langyossá hült betonon. Most már én sem kuncogok, egyenesen szétrepedek a nevetéstől... Sokan kérik is tőlem, mondjam el nekik is azt a jó viccet, nevessenek ők is... de én csak nevetek és csak nevetek... Vidáman, de fáradtan érjük meg mindannyian a villanyoltást. Irány az ágyikó! Lehajtjuk fejünket és hamarosan fújjuk is a kását.



10.Nap 08.06. Santo Domingo de la Calzada-Belorado 23.5 km

Belorado, az Eldoradó

A hajnal lassan széthordja az éjszaka díszletét. Reggel hét. Itt a nap is később kel. Zarándokok mocorognak jóbbról-balról mellettem, fölöttem. Ébredeznek a Santiagóba igyekvők. Eddig csak hallomásból tudtam, de most már meggyőződésem, hogy a zarándokok közül az őshonosak, a spanyolok a leghangossabbak. Őket már kisgyerekként úgy tanítják, hogy legyenek hangosak véleménynyilvánításkor, hogy ezáltal tűnjenek erőteljesnek, meggyőzőnek. Perreg és sziszeg is rendesen a nyelvük: a reggeli sötét csendben R-ek és SZ-ek tömkelege hallható. Mintha rigók tömkelege vagy száz kígyóval nagyon-nagyon hangosan. vitatkozna... No persze a reggeli csendben az álomban pihenő agynak minden nesz óriási zajnak tűnik.
A szokásos tennivalók következnek. Igyekszik mindenki, hogy reggel 8 óra előtt elhagyhassa az alberguet, hogy a minket követő zarándokok tisztán kaphassák meg szállásaikat. Mielőtt a gyomorkorgásomat megszüntetném -reggelizés előtt, egy kis harapnivaló bevétele által- még egyszer visszamegyek a szobámba körülnézni. Közben konstatálom: 3.szoba, 13.ágy... Mindkettő számomra szerencsés szám. Hát, lehet azért kaptam üresen azt a bizonyos "olyan" számozásu ágyat? Sokan viszolyognak a 13.-as számtól. Sok szállodában (pl.) hiába is keresnénk ezzel a számjeggyel ellátott emeletet, vagy szobát. A számozásnál egyszerűen kihagyják. De miért is számolnák bele? Úgy is üresen állnának!
No, újra útnak indul a csapat. Ezúttal sajnos nem a teljes a létszám. Csak hárman startolunk, mert Sergio és Ifa a kora reggeli órákban a "műtőasztalra" kerültek, hogy azt a pár vízholyagot -amelyeket azok a zoknik okoztak, amelyek csak nyomokban tartalmaznak pamutot- megpróbálja kikezelni Bruno-zarándok-doki, egyszóval a zarándoki. Igen, ő volt az, aki a beavatkozást kettejükön elvégezte és Fabi volt az aszisztense. Ez lehetett volna akár fordítva is, mivelhogy Fabi doktornőként tevékenykedik valahol Sao Paolóban, Braziliában. A Camino Radióban (a már említett közös beszélgetések, amik útközben, vagy esténként egy-egy sör mellett zajlottak) Ifa "bemondta", hogy egy pár zarándok még végig is nézte a kétes orvosi műveletet, elnézést... a műtéti beavatkozást. Nyílt óraként, pár tíz perces, kékszesszel fertőtlenített tűvel és cérnával való ügyeskedést-ügyködést még közvetítette is, amit Bruno, a zarándoki a szálló előterében lévő heverőn (steril műtő), fejlámpával a homlokán végzett kettejükön. Bruno átszúrta a két delikvens talpán lévő kiszárításra ítélt vízhólyagokat, majd a tűbe befűzött cérnát áthúzta azokon. Ezután a tűből kifűzte a cérnát, ezáltal a cérnát bennehagyva a (víz)holyagokban. Furcsa volt látni egy-egy pihenő alkalmával, amint Sergioék lehúzott zoknikkal, lógó cérnavégektől ékeskedő talpukat méregették-kémlelgették. A fenti vízhólyagkezelés, semlegesítés mindenképp jobb, mintha a zarándoki levágta volna a hólyagok tetejéről a bőrt, mert akkor a zokni érintkezett volna az élő hússal és azt gondolom nem kell ecsetelnem milyen érzés. Ideig-óráig még kibírja az ember, de nem egy egész napos, átlagosan 25km-es gyaloglást.
Na, vissza a Caminóra... Még hosszú út áll előttünk Santiago de Compostelláig. Ám, ha a következő állomásomra gondolok, jó kedvre derülök: Belorado, az Eldoradó következik. Ebből a sima szójátékból merítem az egész napi energiámat. A távolság sem nagy...23,5 km. Hajrá Laci, emígy szólok be magamnak, majd még megtoldom egy idevaló bíztatással:
Ultreya, Santiago de Compostella! Buen Camino, peregrino! Előre Santiagóig! Jó útat, zarándok!

Santo Domingo de la Calzada: a rideg kőépületek el kezdik magukba szívni a reggeli nap melegét
Fél órán keresztül koptatjuk Santo Domingo macskaköveit. Csakúgy 1000 éve vonul végig a Szt Jakab-út, mint a nyílegyenes Calle Mayor. Időközben újra hazarepítenek gondolataim. Ezúttal humoros párhuzamot vonok az itteni és egy erdélyi település  nevei között: Santo Domingo (de la Calzada) és (Csík)Szent Domokos. A nevek szinte azonosak, de a két helység között kb. akkora a különbség, mint a köztük lévő távolság (3000km). Magamban mosolyogva, egy Santo Domingo által épített hídon, a Rio Oja folyó fölött haladunk el. A 11. században a Rio Oja még jelentősen lassította a kelet-nyugat irányu forgalmat, azonban Santo Domingónak köszönhetően már nem kell a révre várni. A folyón átívelő hídon akár autóval is át lehet kelni. A híd építésének tényét megerősítendő, a nyugati hídfőnél található Santo Domingo, a Camino út- és hídépítőjének szobra. Közvetlenül emellett haladunk el. A várost és emlékeit lassan magunk mögött hagyjuk. A szokásos, lassúbb reggeli ütememmel haladgatok előre, így nem is csoda, hogy lemaradok a gyorsabb "élboy"-tól. Most kivételesen Joo és D vannak előttem úgy 100 méterrel. Gyorsabbak lévén nálam, csodálkozom, hogy csak ennyivel járnak előttem. Tünődöm és dudorászom, a telefonomra feltett zenét hallgatva. Imerős arcok: Hazátlan. Nosztalgia, szomorúság vesz erőt rajtam. Hogy csökkentsem ezen érzéseket, egy kis erősítőre kapcsolok át. A Kárpátia katonadalait kezdem el hallgatni. A poroszkálásból lassan menetelésbe váltok. És ez szó szerint értendő. Ha valaki, a sok zarándok között engem figyelne, jót nevetne. Egy alig feltűnő, hátizsákos zarándokot látna, aki díszlépésben hagyja el a Camino egyik legrégebbik állomását, Santo Domingo de la Calzadát. Egy széles földúton bandukolok fel egy lapos dombra, majd ismét lefelé, majd az országút mellett koptatom bakancsaimat, míg el nem érem a 7km-re fekvő Granont. Nem túl szórakoztató dolog autózajos környezetben, kipuffogógázzal telített levegőben poroszkálni. Ugyanakkor spirituális elmerengésekre, befeléfordulásra sincs esély. Az  idő sem a legtisztább, de legalább nem esik. Granonig csak úgy el vagyok, csak vagyok, de nem vagyok elveszve: előttem a helyzetjelző kagyló-jel, majd hellyel-közzel az irányt mutató sárga nyíl jelzés. Szemem nyitva, agyam zárva.
Ez már Granon. Templom zarándokkal


Pihenőt fújok. A Santo Domingóban vásárolt apróságokból nassolok és közben telefonommal fotózok. A templomba is betérek.
Homályos fotó, gyönyörű boltozat

Granont elhagyva még 555. A túrakalauzom szerint még 574.
Ellentmondó adatok. A különbség egy napi járás. De így is jobb mint a 666.
Ez akkor csak egy bíztató lenne?
Hirtelen lemerevedek. Ilyen nagy infótáblát... Előttem magasodik ez a hatalmas,
négy méter magas Granontól fél óra járásra található határ(kő)tábla, amely
Kasztilia-León autonóm körzet kezdetét jelzi és amely
bemutatja a fontosabb látnivalókat
Még csak reggel tíz óra. Felhős az égbolt. Vajon fog-e esni? Elő kell-e majd vennem az esőköpenyt? Utólag értesülök arról a tényről, hogy ez a szakasz egyike a legforróbbaknak. Napsütéses, tiszta időben az emberből először sós izzadságcseppek kívánkoznak ki, majd zsírfoltok kezdenek csepegni a forró aszfaltra. Tehát nézzük a jó oldalát: még szerencse, hogy borongós az idő. Időközben történt még egy vicces dolog. Egy kis dombra felfelé menet megelőzött egy biciklis zarándok, egy bicigrino (bicikli és a peregrino összevonásával)... A spanyol "Ola!" köszönésből felőle csak az "O" tudott elhangzani, de felőlem már két betü is, az "O" és az "L". Szuszogtató emelkedő lévén ennyire tellett. Tehát még egy bölcs tanulság: emelkedőn, a zarándok haladási sebességének növekedésével fordítottan arányosan nő a kifejezőképesség.
t
Granontól 5 km-re fekszik Redecilla del Camino. Érdekes, boltíves "bemélyedés" látható a templom bejárata fölött, a keresztre feszített Krisztus díszes domborműve. Ilyen "bemélyedést" láttam már Logronóban. Ott a lovas, mórölő Szent-Jakabot megjelenítő hatalmas szoboregyüttes található, arányban a katedrális méreteivel.
 Viloria de Rioja, Santo Domingo ebben a településben látta meg a napvilágot
A közelgő Eldoradót jelző tábla. Burgos, Cid lovag városa is már csak két napi járásra található.






Ezen a szakaszon az országút mellett  vezetett a  Camino. Betértem  egy útmenti autós, luxus bárba körülnézni. Bár ne tettem volna. Kivülről nagyon csalogató volt. Belülről is rendben volt, csak egy kicsit túldíszitett.  Már-már a giccs határait súrolta. A bár berendezése a művászet látszatát keltette, de többnyire kereskedelmi természetü és célu alkotással volt telítve. A berendezésen látszott, hogy a tulaj nem szűkölködött az anyagiakban. A bár úgy  készült el ahogy  (sajnos) a tulajdonos szerette volna.  Arra a spanyol és angol, kétnyelvü feliratra (kb. ez állhatott rajta), hogy  "Hátizsákoson nem szabad bemenni a helységbe, mert a berendezést károsíthatjuk és a bakancsot  sem szabad lehúzni, mert a többi vendéget eltántoríthatjuk abban, hogy fogyasszanak", nagyon gyorsan ki is penderültem.  Magyarán:  a bárban nem láttak szívesen minket, zarándokokat.  És még negyed órát is  elpocsékoltam...  Végül is  nem baj,  legalább megpihentem. No... Egye fene! Újra nekilendülök. Most már kellemes az út. Így érkezek mai úticélomhoz, a 2040 lakósu, kis Beloradóba.


            Az Iglesia de Santa Maria és mellette a parókia, amelyben az alberguet működtetik

Beloradó, a kis Eldorádó. Kis mérete szó szerint értendő. Akár fél óra alatt át lehet rajta gyalogolni. Ezt különben előre tudtam, csak kellett a csali, egy kis szójátékból gyártott kamucsali, amiből egész napra meríthettem az igazi energiát... Beloradó, az Eldorádó (arany, gazdagság).
i: Az Eldorádó egy mitikus ország Dél-Amerikában, amelyet az európai konkvisztádorok és kalandorok a bennszülöttek elbeszélései szerint Dél-Amerika különböző részein, a mai kolumbiai hegyvidéken, továbbá az Amazonas és Orinoco közti vidéken, főképpen annak keleti részében, Guyana határain, az Ojapock forrása körül kerestek. Egy legenda szerint, egy Parime nevű tó partjain áll egy város, Manoa del Dorado, amelynek házait aranylemezek borítják, kövezete pedig drágakövekből áll; ide menekültek az inkák utódai, akik mindennap friss aranyporral hintették be testüket és színaranyból készült palotában laktak. Más történet alapján a muiszka bennszülött indiánok -bőségesen lévén aranyforrásokban- a királyukat aranyporral kenték be és El Dorádóvá, vagyis bearanyozottá változtatták és aranytárgyakat szórtak a szentnek tartott Guatavita-tóba is.

Beloradó, az Eldorádó. Ezt ismételgettem egész nap. Egy egyszerű szójáték-ismételgetésből, mondhatni gyakorlatból létrejött egy kis aznapi-tanulság: a szavak, a gondolat ereje nem ismer határokat. Belorado: a mérete és a nem létező aranya miatt nem csalogató, de a látnivalói miatt annál inkább.
i: Szent Jakab-zarándokút: ROTHER TÚRAKALAUZ 
Korábban a zarándokok Belorado két korházában és kilenc templomában találták meg a testi és a lelki gyógyulást. A mai napig áll a 16. századi Iglesia de Santa Maria (a szálláshely mellett), amelyben néhány szép oltárt találunk és a 18. századi Iglesia de San Pedro Plaza Mayoron. A Navarra és Kasztília között egykori határfalu képét a Várhegy uralja, ahol a középkori erődítmény maradványait találjuk. A település végén áll a 14. században a klarisszák által újra alapított Santa Maria de la Bretonera kolostora.
Ínyencségek: Embutidos (kolbászféle) és a morcillas (véres hurka).
Vásárlás: Belorado a bőrárujáról (peleterias) híres. Hétfőnként nagy heti vásár a főtéren (1116 óta, az egyik legrégebbi Spanyolországban).
Shirley Maclaine: Camino, a lélek utazása
"Az emberek az egész világon mintha az életben maradás taposómalmában sínylődnének, tudomást sem vesznek a fejlődés örömeiről, melyeket csak akkor élvezhetnének, ha időt szakítanának önmaguk megismerésére."
A donativo-albergue ahol aznap a szállásom  volt
Az alberguet adományokból (donativo) tartják fent. Egykor színház  működött benne. Nyaranta svájci önkéntesek látják el a szálló mindennapi tennivalóit. Két hetente váltják egymást. Konyhával és ebédlővel is rendelkezik. Szűkök, kicsik a szobák. Kevés ágy-kevés zarándok, így kevesebb az esély a horkolókoncertre és így több az esély az alvásra. Ezért döntöttem úgy, hogy itt töltöm az éjszakát. 
Bemerészkedem az egyik szobába. Itt, egy franciául beszélgető fiatal párt találok. Ők már elfoglalták ágyaikat, hálózsákjaikat terítve le rájuk. Annyira szűk ez a szoba is, hogy miközben pakolászok kifele a zsákomból, az ágyak közti részen állva, ők az ágyaikon kell marajanak. Meglepődöm amikor a pasas felém fordulva angolra vált. Köztünk egy minipárbeszéd alakul ki. Kiderül, hogy Quebecből, Kanadából vannak. Ja, így már más... mert a franciaországiak nem nagyon akarnak (ha egyáltalán tudnak) más nyelvet használni, mint a franciát. Természetesen repülővel szelték át az Atlanti-Óceánt, a nagy vasmadárral közelítették meg a Camino kezdőpontját. Gyalogosan ők is Saint-Jean-Pied-de-Portból indultak és Santiagóba igyekeznek. Állítólag reggelente ötkor szoktak indulni a napi táv megtételére. Szeretnek korán napfelkelte előtt gyalogolni. Hmm... Furcsa szokás... Emígy töprengek magamban, miközben kicsomagolok hátizsákomból. Reggel négykor felkelni, nem semmi... Hiszi a piszi... Remélem hajnalok hajnalán nem fogják zörögtetni-recsegtetni a zacskós cuccaikat csomagolás közben. Visszamegyek a színház nézőteréből átalakított ebédlőbe. Dobok egy pár Eurót a "Donativo" felírattal ellátott perselybe és behúzódok a kis vizesblokkba. Jól esik a tusolás. Végre. Már alig vártam a hűsítő érzést. Ezután felöltözök, magamhoz veszem a fényképezőgépemet és bemegyek a központba. A téren meglepem csapatom többi tagját sörözés közben. Kikérek egy aprócska kóstolót, egy pinchónak nevezett spanyol specialítást. A pincho a spanyol gasztronómia egyik jellegzetessége. A legtöbb bárban és étteremben a szeszes italok mellé szolgalják fel. Rendkívül sokféle, tulajdonképpen bármiből lehet pincho, amit kis adagokra fel lehet osztani: apró szendvics, kolbászkák, sonka stb. Ha Erdélyben kolbászos pinchót kérne egy spanyol, sörkolbásszal szolgálnák ki. Falatkák, kis kostoló falatkák... Nekem gombás pinchót  hoznak ki. Nem esik valami jól. Érződik, hogy nem friss. Valahogy meg kell oldjam a másnapot...  Nem szeretném, ha gyaloglás közben az útszéli bokortöveket kéne keresgéljem. Kikérek egy fél "Whiskeyt", hogy a gyomorrontást elkerülendő, az emésztésben segítsen, majd fél órát várva én is azt teszem, mint a többiek: sörözök. Helyesebben: a telefonomon babrálok és sörözök közben. Néhány életjelt küldök hazafelé és közben elgondolkodom azon, hogy én, mint református-vállalkozó, miközben célomhoz, a világ egyik katolikus zarándokhelyéhez közeledem, folyton nyugat felé, egyre csak távolodom szülőhelyemtől. És ekkor eszembe jut az Ismerős arcok intése: Ha elindulsz végre, mindig csak keletre tarts, sohasem nyugatnak (Egy a hazánk-Erdély 2003).
Ezen töprengve, fényképezőgépemmel próbálom lekapni Belorado szebb, nevezetesebb, a várost ékesítő épületet. Ugyanakkor várom is az esti hét órát, mert estebédet rendeltem a többiek szálláshelyénél. Majd D-vel az estebéd idejének közeledtével, a kajaosztó helyhez andalgunk. Ez egy szép, emeleti részen lévő, egy D-ék alberguéjéhez tartozó ebédlő. D-vel egy asztalhoz ülünk le, majd odajön Ifa is egy ír katolikus pap társaságában, akivel a mai nap ismerkedett össze. Ők is a mi asztalunknál foglalnak helyet. Négyen, három írrel egy asztalnál... No, Laci most kösd fel a rövid gatyádat! Megy is körbe az angol rendesen. Én többször is kimaradok a körből. Valamennyire értem is (meg nem is) amit mondanak, de szólni... Részemről olyan bővített mondatok hangzanak el mint a: Yes. No. Of course, not. meg a Yes, of course. meg a No, I'm not. stb.stb. mondatok. Szóval, a viccet félretéve, a pap arra a mindhármunk által feltett kérdésre, hogy miért megy végig a Caminón, azt válaszolta, hogy elveszítette a hitét és reméli, hogy az Út végén, ha Santiago de Compostellába ér, majd újra Isten szolgája lehet.
Szűk az utca, tilos be(hajtani)gyalogolni
Plaza Mayor
Papucsos zarándok-siesta a főtéren.
Lekerült a bakancs: ők is már el vannak szállásolva  és (gondolom) meg volt a tusolás is

Kedvenc témáim egyike: a lovagi címerek
Platánfa-fókusz az Iglesia de San Pedro mellett álló Jézusszoborra
Főtéri kerengő
Az Iglesia de San Pedro Plaza Mayoron
Este kilenc. A golyák pizsamaosztásról kelepelnek. Én is a szálláshelyemre igyekszem
Légi (zarándok...)felvétel. Jobboldalt a helységet uraló Várhegy, rajta a Castillo de Belorado romjai

Térkép és magassággrafikon: El Camino 10.nap







9.Nap 07.06. Nájera-Santo Domingo de la Calzada 20.6 km

Santo Domingo de la Calzada az útépítő városa

Najera: már kezdek belejönni a reggeli, megszokott történésekbe: ébredezés, nyújtozódás, felkelés, WC-zés, mosdás, reggelizés, unalmas pakolás, nekirugaszkodás és indulás. A pakolás ma reggel kivételesen jól megy, mert ez alkalommal nem kell gyors legyek. A szemem sarkából lesem szobatársam, Sergio készülődését, akinek az igyekezete akár egy lajhár becsületére is válhatna. A többiek meg fogják várni Sergiót, így hát én sem kell siessek. Jó, itt a Caminón úgy mondják, nem szabad senkihez sem igazodni, alkalmazkodni, de most megszeretném tenni, mert az esti hatszemélyes, kellemes együttlét után együtt szeretnék poroszkálni az Úton a többiekkel.

Mielőtt elhagytuk volna Najerát, kis időm lévén még egyszer utoljára rámerészkedtem a Rio Najerilla fölötti hídra és megkezdtem aznapi fotós tevékenységemet (is).
A város utolsó épületei között ott volt a bencés kolostor. Rácsodálkoztunk mindannyian vörös kőzetből magasodó falaira
Négyen maradtunk. D és Bruno már rég elhúztak együtt. Joo, a hetedik, aki még velünk szokott poroszkálni korábban indulhatott el "Auschwitzből". Ők a great "walkerek", a "nagy sétálók", akik reggel mindig gyorsak. Mi a lassúak ráhangolódtunk a sárga nyílakra és azokat kezdtük el követni, magyarán felvettük a sárga színt. Nyugat felé vezető útunkra tértünk. A cél még mindig Santiago. Emelkedő előtt álltunk. Szép, erdei fenyőkkel borított dombhátat kellett megmásszunk.
Nemcsak mi voltunk az úton. Másokat is kellett fotózzak a szép erdei fenyős háttér miatt
A fenyők... azok a szép, hatalmas fenyők... hazarepítették gondolataimat. Mintha csak a csíkzsögödi fürdőnél jártam volna. Már vártam is, hogy a Harom-hegy következzen...majd az Olt hídja...és ehelyett, a vörös rögökön termő búzatáblák, majd szőlőtövek minden mennyiségben. De mielőtt ez bekövetkezett volna, jöjjön egy fotósorozat...
Közelednek...
Már ott vannak. Most már Fabi is
Csapatunk lányai. Fabi és Ifa. Mutatják: már csak ennyi van hátra Santiagóig
Nyomatékosítva: itt jobban látszik.
Még mindig ennyi. Nem fogyott semmi belőle



Ez már a búzatábla

De itt már 1km-el kevessebb


Megy ez nekem. Fogy ez a távolság. Rövid számolgatás után eredményre jutok: 4km/óra sebességgel közeledve Santiago de Compostella fele, már csak 145 óra, vagyis hat nap folytonos gyaloglás szükséges lenne ahhoz, hogy célba érjek.  Hm...pihenő nélkül... Azért az enyhén szólva durva lenne! Utólagos élményekre törekedve meg is örökítem a vörös-sáros úti, "csoszogásom emlékei" címü kis videóval távolságcsökkentő poroszkálásom tényét:


Számolgatásom, álmodozásom közepette egyedül maradtam. A többiek előrehaladtak. Az ír, a brazil meg az olasz angolosan távoztak. Nem baj. Majd estig utolérem őket. Ráérek. Így jobb. Legalább nem kell angolul gondolkodjak. Már sokszor lefáraszt az angol nyelvben lévő, különböző-fordított szórend, a nyelvtan, no persze a szegényes szókincsem miatt adodó nehézségek is.
Mellettem elsuhan egy, a Najera-vidéket jellemző távolságjelző "spanyol kopjafa". Rajta megvillan az 570-es szám. Hurrá! Már letekertem volna 11 km-t? Ja.. és persze még át is haladtam Azofra kis városon is? Még meg is pihentem és közben még ettem is egy keveset és még vizet is ittam? Mindezt úgy tettem, hogy nem is emlékszem semmire? Hogy is történt velem mindez ? Nem akarom tovább fokozni, de így utólag is: tényleg nem jövök rá, hogyan és mikor tettem meg ezt a pár km-t úgy, hogy ne emlékezzek semmire... Ez az én caminós emlék-eltüntető Bermuda-háromszögem. Na és persze közben még fotóztam is:


Cirinuela
Feltekintünk az égre. Rossz idő közeledik. Esne. Emiatt rövid térképböngészés következik. Ma esti szállásunk, Santo Domingo de la Calzada előtt két változat lehetséges. Brunóval a rövidebb útat választjuk. Amit lehet, mindent lerövidítünk. A többiek követnek. Gyorsan áttekerünk Cirinuelán is, amely 6.2 km távolságra van a mai napi célunkig. Sietünk. Már majdnem futunk. Hátranézünk. Utolér a nevetés... A társaság igyekszik. Nagyon igyekszik. Mintha egy csapat gyorsgyalogló élmezőnye lenne. Mi elöl tapsolunk, győzködjük a társaságot: jöjjenek, hogy máris mehessünk! Santo Domingo de la Calzada városába beérve, ismerős, otthoni pinceszagot érzek. Nemhiába: egy nagy krumpliraktár mellett haladunk el. Csíkszépvízre gondolva sietve le is fotózom a már múzeumi tárgyként fungáló, kirakat mögötti krumpliválogatót.
Egyben, teljes hosszában nem tudtam lekapni a kicsikét
A Calle de Mayor-on igyekszünk a központ felé, ahol állítólag a szállásunk lesz. Betérünk egy bárba, szomjunkat enyhítendő.

D-ék elmennek szállást intézni. Ahogy leülünk, rögtön zuhogni kezd az eső. Nem nehéz rájönni, hogyha a hosszabb útat választjuk, elázunk. Nem is győzzük dícsérni magunkat. Eláll az eső és betérünk a bárhoz közeli szállásunkra. Donativo. Ki mennyit gondol, annyit ad. A hospitalero egy hosszú monológ közben sűrün emelgeti a perselyt, mutogatja, hogy adakozzunk. Még az összeget is többször, jó hangosan rebesgeti... Ezt most nem kommentálom ... Máskülönben jó a szállás. Nemrég volt felújjítva. Tisztálkodás, mosás, rendezgetés, majd a szokásos gyomortömés, estebéd. Azelőtt persze körülnézek. Ifával. Több zarándokmenüt nézünk ki magunknak. Nem rosszak az árak. De én mégis a kebabot választom. A török és a palesztin mellett az indiai kebabost választom és elfogyasztom az egytányérost. A piackutatás közben készítettem az alábbi pár fotót.
A szűk utcák hátulütője: templomtornyokat nem könnyű fotózni


A 45-ös kapubejárat, lovagi címerrel. A többi 44 is hasonlóan szép és középkori
Plaza Mayor, a főtér

Térkép és magassággrafikon: El Camino 9. nap

i: A Kasztília-León autonóm körzet
i: Szent Jakab-zarándokút: ROTHER TÚRAKALAUZ 
Santo Domingo de la Calzada a Szent Jakab-zarándokút legkiválóbb megállójának számít. Létezését Domingo de Vilorának(1019-1109) köszönheti. E város nevét az útépítőtől kapta, aki a XI. században rengeteget dolgozott azon, hogy utak, hídak épülhessenek a Camino útvonalán. A középkori remete gyakorlatilag a zarándokútnak szentelte életét. A Rio Oja körüli sűrű erdővel borított területet megritkította, hídat épített és azt az útat (calzada) leburkolta, amely a mai napig a város összképének meghatározója. Alapított egy szállót és egy korházat, sőt ő maga is ápolta a beteg zarándokokat. Karizmájának köszönhetően munkájához sikerült megnyernie a papokat, a nemeseket és a hozzájuk hasonlókat. Domingót halála után nagyon hamar szentté avatták. Tanítványa, Juan de Ortega folytatta munkáját. 1930 óta Santo Domingo a spanyol út- és hídépítők védőszentje. 1158 és 1235 között épült a román-gótikus stílusú székesegyház, amelyben található a város alapítójának sírja. A szabadon álló barokk harangtorony a 18. században épült.
A városhoz kötődik egy legenda, a zarándokút legnépszerűbb legendája. Ennek első verziója Toulouse-ban keletkezett. A 14. század körül alapították az első megállót Santo Domingóban. Történt egyszer, hogy amikor ennél a fogadónál szállt meg egy fiú meg a szülei, a fogadós lányának megtetszett a fiú. A fiú azonban visszautasította a lány közeledését. A megbántódott lány lopással vádolta meg őt. A bíró elítélte és akasztófára küldte a fiút. A szülők a fiú nélkül folytatták útjukat Santiagóba. Onnan visszatérve a település kapujánál, kötéllel a nyakán, Santo Domingo vállán -megmagyarázhatatlan módon- élve találtak a fiúkra. A hírrel a bíróhoz siettek, aki épp vacsorázott. Amikor közölték vele a tényeket, a bíró ezt mondta: "A fiatok annyira halott, mint ezek a sült csirkék a tányéromon." Azonban alig mondta ki ezeket a szavakat, az állatok nagy rikácsolással életre keltek. A falu bírája figyelmeztetésképpen egy kötelet hordott hosszú ideig a nyaka körül, amelyet később egy kényelmesebb szalagra cserélt le. Azóta a templomban egy ketrecben baromfikat tartanak, amelyeket 21 naponta cserélnek. A székesegyházzal átellenben találjuk a 11. században, Santo Domingo által alapított zarándokházat, amely a 18. századig üzemelt. Ma ez egy elegáns állami szálloda, a Parador Nacional. Érdemes megnézni továbbá az óvárost, a Plaza Mayort és a Convento de San Franciscót (16.század). Ünnepnapok: április vége-május 15. hatalmas fiesta Santo Domingo tiszteletére. Augusztus közepe: a városi legendát bemutató színházi előadások. Ínyencségek: ahorcaditos (kis akasztott), krémmel töltött leveles tészta, amely vagy Jakab-kagyló, vagy akasztott emberke formájú.

Ebben a templomban őrzik azokat a baromfi párokat, amelyek
Santo Domingo csodájára emlékeztetnek