San Juan de Ortega lábnyomain,
Folytatom a Caminót, amely kezdetben egy sáros úton, a mezőn vezet át, majd a nedves műút mellett gyalogolok. Még magamon hagyom az esőköpenyemet, mert annak ellenére, hogy az eső elállt, az útszéli fákon rekedt nedvesség egy-egy enyhe szellő hatására kövér vízcseppekként hull alá. A műút kanyarogva és hullámozva követi fel-alá a terepet.
A sokadik, egyik nagyobb kanyarban ismerős színfoltok tűnnek fel előttem. Felismerem társaimat az esőköpenyeikről, sőt mitöbb az esőköpenyek mögül kikandikáló ruhadarabokról, hátizsákokról is. Útolérem a csapatot. Újra együtt a többiekkel. Közös bevonulás következik Villafranca Montes de Ocába.
A társaság kedvéért együtt betérünk egy óriási parkoló melletti útszéli fogadóba és újra csak egy finom sajtos-sonkás bocadillónak leszek gazdája azt kezdem el majszolni. Tudom: ezt olvasva azt mondják rám, hogy telhetetlen vagyok. Egy pár kilométeren belül megint kaja... De tudatosan teszem, hogy eszem, mert tudom, hogy ezután kell az energia, ugyanis kemény emelkedőn, felfelé fog vezetni az Út. Ezt a tényt közölték a többiek is, de az útikönyvben a magassággrafikont studírozva nekem is feltűnik az a bizonyos 1150-es számjegy, amely Tosantostól azt az ugyancsak bizonyos 328 méter emelkedőt rejti magában. Egy otthoni hegyi túrán nem sok. Itt a Caminón azt hiszem ez a második legnagyobb és legkitartóbb, említésre méltó emelkedő. Amúgy a legnagyobb napi szintkülönbség az első napi, az országhatár mellett húzódó Pireneus-hegységen való átkeléskor tapasztalható meg, amikor is az 1.430 méteren fekvő nyeregig 1.265 métert kell mászni felfelé.
Ezután hosszan tartó út vezet a hegyháton. De most már felfelé nem, csak vízszintesen, vagy enyhén lefelé kell poroszkáljunk. A gyönyörű erdei fenyves kárpótol fáradalmainkért. A fotógépemet a hátizsákomból nem veszem elő, mert esőre áll és közbe-közbe szitálgat is egy-egy keveset. Ezért csak az alacsonyabb képfelbontású telefonommal fotózom továbbra is az érdekességeket meg a szépségeket. Most mintha csak Csíkzsögöd környéken sétálgatnék...
Útközben szelíd szóváltás alakul ki köztem és egy szakállas haramia, hippis kinézetelű, de katolikus fiatalemberrel. Utólag derül csak ki, hogy nicaraguai, a Karib-tenger egyik országához tartozó. Nálam egy kicsivel távolabról jött, ugyebár... Közben magamban poénkodok, hogy ez az import bandita, kalóz hajóval jött át az Atlanti-óceánon egészen a világítótorony által bíztosított Fisterráig, majd onnan stoppal stb.stb...
Egy kis idő elteltével, no meg 4-5 km legyaloglása után lassan kezdünk enyhén ereszkedni San Juan de Ortega felé. Egy óra elteltével máris megérkezünk a már várt településhez.
Bemegyünk Ifáékkal a falu templomába. Rácsodálkozunk a szép templombelsőre.
avagy: Santo Domingo követője nyomában
Napi mottó: Az egyetlen út, melyen elindulni érdemes, befelé vezet.
Yeats (1865-1935)
Reggeli szöszmötölésre ébredek. Négy óra lehet. Odakint még koromsötét. A kanadaiak (jó, hogy nem a hangos spanyolok) vannak indulatban. Gyorsak és tappintatosak. Összeszedik a cuccaikat és kint, a folyosón lévő égő fényénél tömködik végleges méreteire zsákjaikat. Tegnapi mondókájuk alapján a sötétben szeretnek gyalogolni. Furcsa szokás...Vagy ezt már említettem? Még nem próbáltam álmosan-kócosan kóvályogni a Caminón. Kipróbálhatnám. Legfennebb egy jóindulatú, a területét védő, a sötét semmiből előrohanó kutya támadása, vagy egy "azt sem tudom hol vagyok" eltévedés lesz a vége. De tényleg: idegen helyen, az út szépségét nem igazán felfedezhető módon, vagyis a látnivalókat nem látni... hidegben, a sötétben kutyagolni nem lehet valami nagy élmény. Na jó, lehet akár élmény is, nem tudhatom, mert még csak nem is gondolkodtam róla, nemhogy kipróbáltam volna. Talán majd egyszer, ha kapok magam mellé még egy bolondos, éjjeli élményekre vágyó, denevérlelkü zarándokot. Annyi szent: ők ketten vannak. Legalább nem félnek annyira, nem kell tartsanak annyira a "félelemkeltő" tényezőktől. Na mindegy. Lényeg a lényeg, hogy végre megszűnik a susmogás és a finom zacskórötyögtetés és újra sikerül álomba szenderülnöm. Álmodozom, álmodom, megálmodom azt, hogy milyen is lesz a következő napom, hogy milyen lesz az idő, hány szép házat fogok látni-fotózni, mennyi szépséget leszek képes kihámozni az unalmas, poros, városszéli ipari szürkeségekből, milyen apró kis csodákat fogok átélni, kikkel fogok találkozni, esetleg akár beszélgetni is és hogy mennyire fogom szeretni azt, amit mások esetleg még egy napig sem tennének meg, sőt... nem gyalogolnának még egy métert sem, főleg egy nyolc kilós zsákkal a hátukon, a napon verejtékezve.
Borongós időre ébredek, sőt talán még szemerkél is. Na, ezt jól megálmodtam... Még mielőtt az esős időben útraindulnék, a kanadai Stuart páter mellett helyet foglalva elfogyasztom a dzsemes kenyereimet és megiszom egy jó nagy bögre teát. Jó kis útravaló. Elköszönök a svájci házigazdáimtól, majd elhagyom a szállást. Még az Iglesia de Santa Maria tornyán kelepelő gólyáknak is búcsut intek. Csak úgy magamban odaköszönök a hosszúlábúaknak: szerbusztok!
Mint mindig, most is később sikerül elkészülnöm, ezért lekésem a közös, hetes startot. Nem baj. Helyesebben: most sem baj. A szemerkélő eső ellenére magamban énekelgetem a Somló Tamás dalát, amely a "Hyppolit, a lakáj" című film egyik betétdala (ennek utólag néztem utána):
Vannak előttem és mögöttem is, de egyik zarándokot sem ismerem, egyedül próbálok lépegetni az országút mellett, majd arról letérve "falusi" hangulat kerít hatalmába. Kőburkolatú út, jobbról-balról megművelt földek, melletük robogok el, úgy 4 km/h alapsebességgel.
...majd persze meg is érkezek. Miután -ugyancsak egyedül- "tető alá hozom magam" egy bárban, az esőkabátomat felakasztom egy szék karimájára, egy kis pihenő közben a gyomromat lecsítitom, a lábizmaimnak egy kis energiát adva. Az elfogyasztott kaja "bocadillo con cueso, e con huevo", sajtos-tojásos-sonkás szendvics. Itt Spanyolországban megadják a módját. Finom, mind mindig. Az eddigi ittlétem alatt még nem csalódtam az ízekben. Az itteni bocadillo nem az otthoni autóbuszállomásmellettigyorstalponállós szendviccsel talál... pedig ez a hely sem egy ötcsillagos lokál... Ez a lokál is egy egyszerű falusi evő-ivó. Ezen tűnődve, nézelődve észreveszem, hogy csupa 1 eurócentessel van ''kifúgázva'' a bár belső falán lévő kőburkolat. Nem lehet sok kleptomániás kliensük... Ép még a fúga. Ebből kikövetkeztetve, gondolom többnyire zarándok tér be egy kis plusz árnyékra, üdítőre, bocadillóra, vagy esetleg egy kis -mint én is most, jelen esetben- esőmentesítésre. Meg hát beletelne egy órába is, mire a lokált "kirabolná" az ember és összeszámolva... nem lenne nagyobb az összeg pár eurónál. Gondoljunk csak bele... Egy óra és csak egy pár euró... Elszégyelem magam. Úgy kezdtem gondolkodni, mint a spanyol konkvisztádorok Amerika földjén, amikor megpillantották az inkák aranyát... Maradok a gyaloglásnál. Legalább haladgatok. Így morfondírozok magamban, miközben természetesen felkecmergek és tovább is indulok. Egy kis kitérő következik, ugyanis az úton a bár felé közelítve, a fák között megpillantottam a sziklás domboldalba vájt kápolna bejáratát és azt szerettem volna lencsevégre kapni. A legjobb fotózó-állást keresve, a sziklakápolna felé közeledve találkoztam (végre!!!) egy, a modern időkben ritka jelenségnek számító szamaras zarándokkal, akit tiltakozása ellenére nagyon gyorsan le is fotóztam. Íme róla és a kápolnáról készített fotók:
Borongós időre ébredek, sőt talán még szemerkél is. Na, ezt jól megálmodtam... Még mielőtt az esős időben útraindulnék, a kanadai Stuart páter mellett helyet foglalva elfogyasztom a dzsemes kenyereimet és megiszom egy jó nagy bögre teát. Jó kis útravaló. Elköszönök a svájci házigazdáimtól, majd elhagyom a szállást. Még az Iglesia de Santa Maria tornyán kelepelő gólyáknak is búcsut intek. Csak úgy magamban odaköszönök a hosszúlábúaknak: szerbusztok!
Mint mindig, most is később sikerül elkészülnöm, ezért lekésem a közös, hetes startot. Nem baj. Helyesebben: most sem baj. A szemerkélő eső ellenére magamban énekelgetem a Somló Tamás dalát, amely a "Hyppolit, a lakáj" című film egyik betétdala (ennek utólag néztem utána):
''Indulni kell, megint és az álom búcsút int,
De őrizd tovább a csodát egy életen át.
Indulni kell, megint, újra menetrend szerint,
Még egy forint a világ, nem lóghat a láb.''Az elején még (talán?) erőltetem a jó kedvet, aztán ha egy kicsit nehezen is, de rám ragad és aztán halkan fütyörészve nekigyorsítok, próbálok előrehaladni. Közben felfigyelek az alábbi érdekességre:
 |
| Fém plakket a járda kőburkolatába besüllyesztve, egy híresség kéz- és lábbelijének nyomával és kézjegyével ellátva |
 |
| Közeledek Tosantos felé... |
 |
| A környékbeli dombokat fotóztam. Egy hasonló barlangnyílást alakíthattak át sziklatemplommá (lásd fenti fotó) |
 |
| Most éppen Villafranca Montes de Oca hívogat lefelé |
 |
| Ugyancsak Villafranca Montes de Oca: udvar pávával (bal oldalt) |
i: Szent Jakab-zarándokút: ROTHER TÚRAKALAUZ
Villafranca Montes de Ocában gyűjtöttek erőt korábbana a zarándokok a hosszú és veszélyes átkeléshez az Oca-hegyen (oca magyarul libát jelent), amelynek erdeiben rablók és banditák veszélyeztették a biztonságukat. Püspöki város volt, amíg a püspöki székhelyet át nem tették Burgosba (1075). A 14. század végén Dona Juana, II.Enrique felesége (II.Trastámarai Henrik) felesége kezdeményezésére alapították a Hospital de la Reinát (másik nevén Hospital de San Antonio Abad). A kiadós ételadagok miatt állítólag nagyon népszerű volt a zarándokok körében. A falu közepén áll az Iglesia de Santiago (18.sz.). A templombelsőben feltűnik egy Szent Jakab-szobor és egy óriási, a Fülöp-szigetekről származó keresztelőmedence.
Ahogy a főútról jobbra feltérünk a sárga jelzést követve, rögtön az emelkedő legelején ott pihen egy szép francia lány (hogy honnan tudom: az előbbi helységben kanadai fiúk francia nyelven flörtöltek vele), akit vígasztalva, bíztatva, de magunk mögött hagyunk. Hosszan, kitartóan mindig csak felfelé. Felérve a mai napi legmagasabb pontra, a Montes de Oca (liba)hegy Valbuena csúcsára, a Los Caidos (1.150m) nevü emlékműhöz, pihenünk egy keveset. A közeli, szép pihenőhely: |
| Aki nem evett lent a faluban, az itt elfogyasztja a déli elemózsiáját |
 |
| Itt látszik milyen nagy is a forgalom. Csak ezen a kb. háromszáz méteres szakaszon tíz ember poroszkál a napi célja felé |
Egy kis idő elteltével, no meg 4-5 km legyaloglása után lassan kezdünk enyhén ereszkedni San Juan de Ortega felé. Egy óra elteltével máris megérkezünk a már várt településhez.
 |
| A háttérben már látszik is a templom keleti oldala |
 |
| San Juan de Ortega: Iglesia Monacal |
i: Szent Jakab-zarándokút: ROTHER TÚRAKALAUZ
Santo Domingo mellett San Juan de Ortega (1080-1163) volt a Jakab-zarándokút második legnagyobb támogatója. Egy jeruzsálemi zarándoklatról hazatérvén, 1115 körül Santo Domingo tanítványa a zord Montes de Oca hegyeibe vonul vissza. Szent Miklós tiszteletére emelte a Capilla de San Nicolást (Szent Miklós-kápolnát), hálából, amiért a csodával határos módon menekült meg egy ostromból hazatérése során. Később az Oca-banditákkal szembeni ellenállásképpen egy zarándokszállást épített, amely körül egy kis kolostorközösség alakult ki. Csakúgy, mint példaképe, Santo Domingo, Juan is burkolattal és hídakkal javítgatta a Jakab-út minőségét. A 15. században a kolostor hanyatlásnak indult. Az Iglesia Monacal belső terében (korábban ez volt a kolostortemplom, 12-19.sz.) olyan román stílusú elemeket találunk, mint például a három, nagyon szép oszlopfős apszisvonalat és olyan gótikus 14. századiakat, mint Szent János művészien megmunkált sírja. A román-gótikus szarkofág felett egy gótikus baldachint csodálhatunk meg, alatta pedig a puritán sírkamra található. Építészeti remekműnek számít a Milagro de la Luz, a fénycsoda. Minden alkalommal a napéjegyenlőség idején néhány percen át egy napsugár az oltártól balra található oszlopfőre esik. Az oltáron betlehemi történetet láthatjuk, a kinyilatkoztatástól a három király eljöveteléig. Gyermektelen asszonyoknak sokáig az utolsó reményt jelentette amikor elzarándokoltak ide a templomba. Kasztíliai Izabella, Aragóniai Ferdinánd felesége három gyermeket hozott a világra miután elzarándokolt San Juanhoz. Köszönetképpen adományozta a Szent sírja fölött látható baldachint.
Ezután rövid colás pihenő következik amíg a többiek "tolmácsolásából" kitűnik, hogy nincs üres ágy, különben is gyenge lenne a szállás. Nincs sem erőm sem kedvem körülnézni. Én elhiszem nekik. Továbbhaladunk Agés felé egy sáros, erdőközti úton. A cél még kb. 3,5km. Remélem ott találunk szállást, annál is inkább, mert az útikönyv San Juan de Ortegát jelöli meg a napi szakasz pihenőhelyéül és a zarándokok többsége remélhetőleg nem megy el Agésig. Hajrá, Vándorlaci-zarándok!
Agésba érve, a szállás- és a mosógép lefoglalása, meg persze a kötelező tusolás következik. Utána szétnézek a zarándokok által elözönlött településen. Állítólag esténként 10 százalékkal nő meg a településben tartózkodók száma... Kicsi a település, vagy sok a zarándok? A lentebbi fotók a szokásos délutáni fotozásom gyümölcsei:
Ezután rövid colás pihenő következik amíg a többiek "tolmácsolásából" kitűnik, hogy nincs üres ágy, különben is gyenge lenne a szállás. Nincs sem erőm sem kedvem körülnézni. Én elhiszem nekik. Továbbhaladunk Agés felé egy sáros, erdőközti úton. A cél még kb. 3,5km. Remélem ott találunk szállást, annál is inkább, mert az útikönyv San Juan de Ortegát jelöli meg a napi szakasz pihenőhelyéül és a zarándokok többsége remélhetőleg nem megy el Agésig. Hajrá, Vándorlaci-zarándok!
 |
| Ó, hát Agés nincs is már messze! |
 |
| Szállásunkkal szomszédos vegyes bolt, ahol a hideg söröket, no meg a sok közös bort szerezzük be |
 |
| Számítanak a részletek... |
 |
| ... |
 |
| ... no meg a biztonság is ... |
 |
| Itt is fontosak a részletek |
...
Estefelé koccintgatásokkal tűzdelt ismerkedős párbeszédek zajlanak. A hosszú, kitartó 27 km-es gyaloglás után az alkohol megteszi áldott hatását. Rövid időn belül a kuncogások nevetgélésekké, a szelíd párbeszédek hangos véleménycserékké fajulnak el a most már szép számban -akár negyvenen is lehetünk- összesereglett nemzetközi zarándoktársaságban. A többnyelvű beszédegyvelegből leginkább a spanyol tör elő, de nem marad le a német sem, sőt az általában visszafogott angol is most egyre inkább jeleskedik hangszintjével. A magyar még várat magára. Egyedül vagyok. Mintha egy vasúti pályaudvaron lennénk, ahol mindenki a saját nyelvén próbálna érvényesülni a jegypénztár előtt, a módosult menetrend miatt. Ilyen körülmények között alakul fokozatosan bulivá ez az együttlét. Ha felületesen nézzük ezt az albergue előtt zajló bulit, nevezhetnénk akár állásfogadásnak is, mert mindenki egy-egy pohárral a kezében megy körben és próbál koccintani-ismerkedni egyik-másik zarándokkal. Na, dehát nemcsak a jól megrakott svéd asztal hiányzik, hanem a kötelező, megfelelő ruházat is. Alaposabban körülnézve, főleg térdmagasságon alul, csupa tangapapucsos és túraszandálos személyeket észlelek, akik az alkoholtól megpendülve céltalanul, körbe-körbe ide-oda csoszognak a forróból most már langyossá hült betonon. Most már én sem kuncogok, egyenesen szétrepedek a nevetéstől... Sokan kérik is tőlem, mondjam el nekik is azt a jó viccet, nevessenek ők is... de én csak nevetek és csak nevetek... Vidáman, de fáradtan érjük meg mindannyian a villanyoltást. Irány az ágyikó! Lehajtjuk fejünket és hamarosan fújjuk is a kását.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése