Heten, mint a gonoszok
Az éjszakát sikerrel vészelem át, csak 12-en vagyunk a 3-as számu szobában, ahol többek között egy lovas zarándok egyik hálótársam. A "kis, gyöngéd" horkolókoncert ellenére kipihenem magam. Reggel, érdekes módon -egyedül- jobban megy a pakolás-készülődés, mintha a társaimmal együtt készülődnék. Nyugodtan, sietség nélkül hamarabb készülök el, mint általában és 7.30-kor már kint is vagyok a szálló előtt, várom a többieket, (D, Ifa, Sergio, Fabi, Joo, Bruno ) a tegnapi egyezségre alapozva és közben gondolkodok a blogommal kapcsolatos dolgokról: nem haladok bosszantó dolgok miatt. Amikor van WI-FI, nincs idő, nincs kedv, fáradt vagyok. A telefonomon meg kicsik a billentyűk. A szálláshelyeken meg a számítógépek billentyűzetei spanyol nyelvre vannak állítva ... átállítani, meg ... A begépelt szöveget meg "magyarosítani" kell. Ez dupla munka. Gyors döntést hozok. Nem mérgelődök többet az internet és egyébb műszaki dolgok okozta kellemetlenségek miatt: a napi történteket felmondom a telefonomon található hangrögzítőre és majd a blogomat utólag írom meg, felhasználva a hanganyagot, no persze a fotóimat is. Tudom, hogy egy blog friss információkkal érdekesebb, mint egy későbbi dátumon megírt, de hát úgy tűnik nincs más választásom. Elfogadom a tényeket és blogomat döntésem szerint folytatom.
Várakozással telik el a következő negyed óra. Közben úgy döntök, hogy nem az utcasarkon várom meg a 8 órát, hanem reggelizés közben. Jó döntés, mert én lassabban szoktam enni és emiatt reggel mindig később kezdek neki a gyaloglásnak. A tegnapi bárra esik a választásom. Kikérem a reggelimet és mire nekikezdek, ott is vannak a társaim. D-ék megróják, hogy nem vártam meg őket, de aztán hamar elfelejtődik a "kihágásom". Vidáman csevegünk és közben ki-ki a maga reggelijét elfogyasztja, majd jó hangulatban indulunk neki az útnak.
Ez egy rugalmas-hetes. Napközben ritkán bandukolunk együtt mind a heten. Csak induláskor, reggel és érkezéskor, este teljes a létszám. Mindenki ahogyan akar és tud olyan ütemben gyalogol. Bandukolás közben így alakulhatnak ki két-három, vagy akár négy személyes csoportok, akik így összeverődve gyalogolják le a napi szakaszt, hogy aztán este egymást bevárva újra kiegészüljön a hetes-teljes csapat, amelyhez tetszés szerint a vacsoránál vagy az esti beszélgetéseknél természetesen csatlakozhasson még bárki. Így történhetett, hogy esetenként akár tizenöten is összeverődhettünk és beszélgethettünk a napi történésekről. Így üzemeltük be a mindvégig jól működő Rádio Caminónak nevezett "zarándokközösségi csevegőt". Szóval itt a Caminón minden rendben, mint Otthon. Egyénenként, külön-külön, de mégis együtt. A friss ismeretségek ellenére, napközben az Úton, vagy a szálláson a nap végén régi ismerősökként üdvözöljük egymást. Mindig megpróbálunk segíteni egymáson. Egyedüli gát lenne a nyelv, de sokszor a segítségre szorulók egy-egy szóból is megértik egymást. ha meg nem. akkor megy a multi(s)lengvidzs-barkochba, magyarosodott kiejtéssel: barkóba. Szóval: azt megszokni, hogy nap mint nap 6-7 órakor felkelni, csomagolni, 8 óráig elkészülni, gyorsan elhagyni a szállást (kiüríteni a szállást, hogy helyet adjunk a takarítóknak, majd a többi zarándoknak, akik hamarabb, déli órákban -ha szeretnének pihenni- elfoglalhassák a szállásukat), reggelizni, 14-17 óráig (a napi távolságtól és tereptől függően) gyalogolni, közben egy-két szendvics kiséretében frissítőt fogyasztani, sok helyen már este tíz óra előtt lefeküdni, majd elalvás előtt egy kis ritmusos horkoló-szerenádot végighallgatni... De ha azt látom, hogy nálam sokkal idősebb nénik-bácsik is ugyanezt teszik nap mint nap, ezután már nem is tűnik nehéznek a Camino. Pozitívan, alázattal és türelemmel elviselhető, megszokható és így többnyire élvezhető is.
Egyik nap végén, amikor fáradtan szálláshelyemre érkeztem, mielőtt a kijelölt szobába benyitottam volna, megfogalmaztam magamban, hogy ha emeletes ágyak lesznek, nem fogok felmászni a felső ágyra, nem fogok én ott semmiképpen aludni. Fel is kell mászni, melegebb is van éjjel... szóval cifra nyűgölés. Miután a hospitalero által kijelölt szobában körülnéztem, az alsó ágyak mindegyike foglalt volt. Az emeleten levők szabadok voltak egy kivételével. Azt éppen egy kb. hetvenöt éves hölgy próbálta elfoglalni. Szegény többszöri "nekifutásból" próbált feljutni, de sehogy sem ment neki. Végül segítség nélkül (segítségünket elutasítva) nagy nehezen sikerült neki a gravitációt leküzdenie. Miután végignéztem ezt, mint egy kisfiú lesütött szemekkel nekifogtam kipakolni az egyik üres, felső ágyra. Nagyon elszégyeltem magam. Ezután már nem számított milyen magasan, hol, mikor, miért...
Elindulunk és hamar megmutatkozik az akarat, a fizikai kondició, az egyedüllétre való igény, vagy egyáltalán az egyének saját ritmusához való ragaszkodása, az alkalmaszkodás elvetése, vagy talán annak teljes hiánya: egy-két órán belül bekövetkezik csapatunk szétdarabolódása. Ezzel nincs is baj. Nem teljesítmény- és nem társaságközpontu. Inkább a pillanatnyi, egyéni igények, hangulatok, a gondolatok irányítói a fontosak. Én Sergióval szakadok le, vagy inkább maradok le egy fárasztó, hirtelen emelkedő közben. A meleg, a pillanatnyi fáradság, a nyügölésünk fejti ki a hatását. Az emelkedő közben félreállunk mindketten egy fa nyújtotta árnyékban, lecipzároljuk a nadrágunk alsó részét és rövidnadrágban folytatjuk tovább az emelkedést, közben vizet kortyolgatva. Néhány csengető bicigrino elől kell félreálljunk. Hiába na, kell nekik a lendület. Mi meg gyalogosokként bármikor újra el tudunk indulni. A gatyás akció megoldva. Lemaradok. Sergio előttem. Engedem, hadd menjen.
A térképem szerint az autópályát fogjuk elkerülni egy rajta átívelő hídon. Sergio az emelkedőn nem tudja felvenni a versenyt (én sem) a Puente la Reina-i volt szobatársammal (a lovaszarándokkal) bár egy-két pillanatig úgy tűnik holtverseny van köztük... Mindjárt bekövetkezik a térképes jóslatom. Miután átkelünk a felüljárón, átkerülve az autópálya túloldalára, megpillantjuk Manerut, de először a templomtornya tűnik fel. Most már mehetünk toronyiránt. No, de muszály követnünk a poros szekérutat, ugyanis a búzatáblákon nem lehet csak úgy átgázolni.
 |
| Sergio küzdi felfelé magát, de a lovaszarándokkal nem tudja felvenni a versenyt |
 |
| Lovasunk tovatűnőben, elment toronyiránt, Maneru tornya iránt |
 |
Kövezett, kanyargós kő-Camino, kőkerítés mellett vezetett
|
A kanyargó úton még három km és Cirauquiban leszünk. Egyenesen közelebb lenne, de az úton hamarabb. Az egyik élesebb kanyarban érjük utol Ifát. Csoportkép hölgyel, szép háttérképpel |
Cirauqui. Kanyarogva bár, de közelítünk feléje.
Ifa és Sergio már boldogok: érzik a bocadillo illatát
|
 |
Cirauquiban: középkori lábasház templomos lovagcímerrel
Itt, Ciraquiban találkozunk a többiekkel. Ki ahogy csak tudja olyan gyorsan fogyasztja el az ebédnek szánt bocadillóját, és abban a pillanatban odébbáll, hogy folytathassa az útját. Meleg lévén mindenki minél hamarabb szeretné letudni a napi távot, hogy a nap végén a szállásán nyugodtan hűtögethesse magát egy kis üdítővel, sörrel. A helységet elhagyva, érdekes dologra leszünk figyelmesek. Az alábbi bokor-világtérkép jelenik meg előttünk:
 Kb. másfél óra múlva Lorcába érünk. Hat km- t hagyunk magunk mögött. Sergióval hűtjük magunkat ahogy tudjuk: ivóvíz, árnyék, legyezés, stb... Közben nézegetjük a szebbnél szebb épületeket, én még fotózom is őket. Betérünk egy árnyékosabb mellékutcába szétnézni-hűsülni, máris nagy robajjal felhúznak egy rólót és lekiáltanak: Camino, pora carretera! - és odaintenek a főút felé. Magyarul ez azt jelentheti, hogy a Camino a főút mentén van ... Amúgy a helységek kihaltnak tűnnek, de ha valami történik az utcákon, a lakók máris bentről "intézkednek", mint ahogy a mi esetünkben is történt. Megnyugtató: valaki mindig vigyáz ránk, az Útunkat irányítja. Ha mi nem is tudunk vigyázni magunkra és netán eltévednénk... úgy sem tévedünk el, Caminón nem lehet eltévedni ... a Camino nagyon jól jelzett (sárga fésüskagyló és/vagy sárga nyíl), sőt annyira, hogy már-már túnyul a figyelmünk és sokszor banális helyeken megyünk-térünk el rossz irányba. Sokszor már azt szeretném, hogy az út ne legyen jelezve, térkép után tájékozódjak, vagy toronyiránt menjek, mint (akár) az otthoni vállalkozói tevékenységemben: hozzhassak jó, vagy rossz döntéseket és utána viseljem netán a súlyosabb következményeket is. De hát itt a Caminón mi történhet súlyosabb dolog az eltévedésnél? Eléggé sűrűn lakott vidék, nincs életveszély. De amúgy az időm, mint a tenger, teljesen mindegy, hogy a naponta kitűzött célomhoz hány órára érek. Nem a cél a lényeg, hanem a megtapasztalás, minden pillanat pozitív átélése, a lényeg maga az Út. |
 |
Lorca: egyik gyönyörü épület a sok közül |
Utolsó sorban, de nem utolsó sorban egy gyönyörű épület,
amely utolsó a sorban, de nem az utolsó a sorban
amely utolsó a sorban, de nem az utolsó a sorban
 |
| Bújj-bújj zöldág, lombalagút
Sergióval bandukolva, a mai nap több emberrel ismerkedek össze, mint mostanáig összesen. Nemhiába. Sergio egy magas, jó megjelenésü, kellemes kisugárázású, a 30. évében járó fiatalember, mindenkihez van egy-egy kedves szava, leáll és csak úgy, izgulás nélkül elbeszélget mindenkivel. Én meg vele bandukolva csak fülelek és hallgatom az angolt, azon belül a szavakat, azok sorrendjét stb... próbálok egy kis angolt magamba szívni. Többek között megismerjük Montserrat-ot (röviden Montse), egy kedves barcelonai lányt, aki Pamplonából indult és célja a miénkhez hasanlóan Santiago de Compostella. Beszéd közben keveredik a spanglish, italanglish, no meg a seklanglish.
i: Szent Jakab-zarándokút: ROTHER
TÚRAKALAUZ
Villatuertában figyelemre méltó az Iglesia de la Asunción. Az eredetileg román stílusú templomot elpusztulása után 1378-ban építették újra gótikus stílusban. Szép a kontraszt, amelyet az elegáns mennyezetű szerény templombelső az aranyozott főoltárral alkot (17.sz. közepe).Nem sokkal Villatuerta után Sergióval betérünk egy közeli templomba. Eőtte búcsút veszünk Montsetől. Ő tovább tart Estella felé. Azt mondja, Spanyolországban rengeteg ilyen és ehhez hasonló templom van. Ő már éppen eleget látott, nem kiváncsi semmiféle kőépítményre. A magányosan álló Ermita de San Miguel a korai középkorban, a 10. században épült, egykor kolostorhoz tartozott. Itt, a semmi közepén úgy csalogatja magához a kiváncsiskodó zarándokokat, mint méheket a tűzpiros pipacs virága. Mi is a templom vonzásába kerülünk. Az olajfákkal beültetett kertnek érdekes kisugárzása van. A hely és az idő sem stimmel, de mintha csak a Getsemáné kertben sétálnék, az Olajfák-hegyén... Jobbra-balra pislogok, keresem az olajprést is... Beleborzongok. A poros úton lépegetve, egyre mélyebb érzések kerítenek hatalmukba. Miközben megcsap a történelem illata, filmkockák peregnek a szemem előtt, belémvillanak az elmúlt évszázadok történései. |
 |
| Sergio fotója. Az 1000 éves Ermita de San Miguel az olajfa ligetével |
 |
| Tele a kívánságkosár: rengeteg a papírra vetett kívánság a templomoltár előtti asztalon. Sergio ovva int: ha elolvasok egyet is, nem teljesül az illető kívánsága |
Már nincs messze Estella, csak öt kilóméter. Előtte, egy csorgónál még utolérjük Montsét. Jót kortyolunk a hideg, finom forrásvízből. Fejünkre csorgatunk, majd végtagjainkra locsolunk egy jó adagot, hogy a maradék távot felüdülve tehessük meg. Így hárman vonulunk be Estellába, "az észak Toledójába". Így nevezik Estellát a sok szép polgári és egyházi épületének köszönhetően. Estellát már a Kallixtusz-kódexben (latinul Codex Calixtinus, köznapi nevén Camino kódex) is dicsérik: benne vendégszerető városnak nevezik, ahol jó a kenyér, kitűnő a bor, a hús és rengeteg a hal. Az írat útmutató a zarándokoknak, a Szent Jakab-út leírása, próféciákat és Szent Jakab csodáinak leírását tartalmazza. Jelentősége nemcsak az, hogy a világ első útikönyve, de bepillantást nyerhetünk általa a 12. század zarándokélet mindennapjaiba, illetve a kódex a legkorábbi baszk nyelvemlék. Abban is az elsők között tartják számon, hogy a legkorábbi polifon dallamok itt találhatóak, melyeket három szólamra kottáztak. Szerzője Aimeric Picaud, aki nem más valójában, mint II. Kallixtusz papa.
i: Szent Jakab-zarándokút: ROTHER TÚRAKALAUZ
Sancho Ramirez király tette meg az estellai emelkedőt a Jakab-út egyik állomásává. A király mindenekelőtt franciákat hívott a baszk településre, Lizarrába, aztán az új Rio Ega menti településnek városi rangot adományozott és az eredetileg tőle délre egyenesen futó útvonalat bevezette a városba. Lizarra gyorsan növekedett és virágzott, a 13.században gazdasága vetekedett a Burgoséval. Hat évszázad után, a 19.századi szabadságharc alatt Estella csillaga leáldozott. A zarándokok a települést az Iglesia del Santo Sepulcrónál érik el (14.sz.). Az egyhajós, korai gótikus épület sajnálatra méltó állapotban van, de a kapuja még mindig látványos. Pompázatos a késő román stílusú San Pedro la Rúa-templom. Egy elegáns lépcső emeli a pompás fekvésű építmény hatását. Látványos a templom kapuja (13.sz.) és a kerengő (12.sz., restaurálás miatt egyelőre zárva). A templom belsejét csak vezetővel nézhetjük meg. Egy szép román stílusú portál díszíti az Iglesia de San Miguelt (12.-14.sz.). Az egyetlen polgári, román stílusú építeszeti emlék Navarrában a Palacio de los Reyes de Navarra (késő 12.sz., korábban a királyi palota, ma Gustavo de Maeztu Múzeum, ahová ingyenes a belépés). Mellette a San Martin téren csobog a reneszánsz kút, a Fuente de los Chorros (16.sz.). Ünnepek: Aug. első péntekétől egy hetes ünnep (San André védőszent), többek között nagy állatvásárral. Május 25-én tartják a Virgen del Puy ünnepét. Ínyencségek: Asado de gorrin (szopós malac), rocas del puy (csokival bevont pirított mogyoró), conchas del camino (Szent Jakab-kagyló csokoládéból).
 |
Térkép és magassággrafikon El Camino 5. nap
|
Amilyen a bevonulás, olyan a szállásfoglalás is: hármasban történik. Egy szobába kerülünk mindhárman. Miután ruháinkat a mosógépbe dobjuk és elfogyasztunk egy-egy dobozos üdítőt, Sergióval kószálunk egy-két órát a városban.
 | ||
| Calle de Mayor: szálláshelyünkről, az ablakból kifotózva
Fellépegetünk a sok-sok lépcsőn és a város elején lévő Iglesia del Santo Sepulcróhoz érkezünk. Rövid nézelődés után elhagyjuk a terepet, visszaereszkedünk a városba. Én túraszandálban lépegetek, Sergio pedig strandpapucsban klaffog mellettem. Ez a délutáni viseletünk. Szállásfoglalás után az első dolog, amit cselekszünk: bakkancsainkat lehúzzuk és tusolás után valami szellőzős lábbelit veszünk fel.
Néhány fotó egyesben és kettesben  
Sergióval városnézés közben egy pakisztáni kebabost fedezünk fel. Csomagban, elvitelre kérjük ki a bőséges kebabot. El is porlasztjuk séta közben. Finom. A város meg nagyon szép. Minden kő a helyén van.
 
Sörözés, avagy belső üdülés társaimmal balról-jobbra:
Sergio, Katy(csak aznap volt velünk), Joo, D és én a fotós
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése