6.Nap 04.06.2013. Estella-Torres del Rio 29.5 km

Egészségünkre!

Reggel időben indulunk Sergióval. Ma vele kezdem a bandukolást. Itt, Estellában a többiek máshol  voltak megszállva és megegyeztünk abban, hogy Iracheben, a borkútnál majd találkozunk. Kiérünk a külvárosba. Itt kezdetben felfelé vezet az útunk, így hamar megehülünk. Nézzük is azt a helyet, ahol megreggelizhetnénk. Már távolról ki is választunk egy bárt, amit éppen akkor nyitanak ki és közelítünk is feléje, amikor is két amerikai lány érkezik futva felénk. Elmondják, hogy kamerájukat a szállásukon felejtették és kérdezik: nem-e tudjuk hogyan jutnának minél gyorsabban vissza a szállásukra. Gyorsan kapunk megoldást: bemegyünk a bárba együtt a lányokkal, Sergio előveszi a kezdő spanyol nyelvét és a tulaj már hívja is nekik a taxit. Szerencsére még a város szélénél vagyunk, nem messze a szállástól, így nem kerülhet sokba a taxi. A reggelink bocadillo, ami mellé teát iszunk.

i: Szent Jakab-zarándokút: ROTHER TÚRAKALAUZ

A Monasterio de Santa Maria la Real de Irache az egyik legrégebbi egyházi intézmény Navarrában. Az első írásos említés 958-ből származik, a 11.században a bencés szerzetesek kezdték el építeni a kolostort. Virágkorát a konvent Veremundo apát idején, a 11.sz. végén élte. Ő alapította Irachéban (baszkul: Iratze, páfrányt jelent) a Jakab-út menti első zarándokházak egyikét, melynek az egész életét szentelte. Navarrában ez a szentté avatott Veremundo a Jakab-út védőszentje. A monumentális kolostorépület egyesíti magában a román (főportál és a Portal de San Pedro), a reneszánsz (a 32x37 méteres kerengő) és a barokk (templomhomlokzat) stílust. 1985 óta a kolostor üresen áll. Az egykori kolostor szőlészete, a Bodegas Irache nem utolsó sorban a Fuente de Vinoról (borkút) híres. A zarándokok ajándék vízzel és egy korty borral frissíthetik magukat. 

Tovább indulunk. Nincs messze az Irache borkút. Csak 2.5 km. Már fél kilenckor oda is érünk. A többiek már várnak ránk,  illetve a borcsapnyitást és nem csak társaink, hanem más zarándokok is, összesen kb. harmincan. De csak kilenc órakor nyitják meg a csapot. Addig is kipihenhetjük a rövid gyalogút fáradalmait. Rövidesen eljön a várva várt pillanat: folyik a bor. Ezt nagy üdvrivalgás nyugtázza. Mindenki megtölti a kulacsát, többek között én is.

Joo fotója, "Többek között én is" címmel.
Inkább a bal oldali csapot nyitom meg,
ugyanis a jobboldaliból víz folyik

Ezután természetesen koccintás következik. Elhangzik egy párszor a Buen Camino köszöntés, majd az Egészségünkre! Tanítok én mindenkit: németet, angolt, portugált, spanyolt, kóreait, japánt... Elég nehezen megy... Még egy kis szöszmötölés, majd indulás. Rövidesen útelágazáshoz érünk a csapattal.

Az útelágazás: mindenkit elijeszt a hegy látványa.
Csak egy páran választjuk az árnyékos,
de emelkedős útszakaszt

Bruno is ezt mutatja nekem a térképén. A nehezebb, de szebb és árnyékosabb, és emiatt a kellemesebb útat választom. A társaságtól leszakadok, egyedül folytatom az útat. Ők nagyjából a műútat követik. Hol a bal, hol a jobb oldalán fognak gyalogolni... Választásommal a műúttól akarok távol kerülni. Az erdőben indulok neki egy emelkedőnek.
Itt találom a kedves argentin házaspárt: papa Claudiót és mama Claudiát. A papa-mama lett a caminós ragadványnevük, ugyanis ők hat gyermeknek a szülei és csapatjuknak, akikkel az úton együtt poroszkálnak nagyjából minden nap ők főznek estebédet. Ananyelvük spanyol lévén, három spanyol férfival, egy spanyol lánnyal -a barcelonai Montsével- és a "kakukktojásnak" számító kóreai lánnyal, Sun Mivel vannak egy csapatban. Moslyogva számolom össze. Ők is heten vannak. És még valami: ha jól belegondolok az amerikai csapat is, akikkel lépten-nyomon találkozunk az is egy csodás-hetes...
A papa-mama egymásratalálásának története nagyon érdekes, nevezhető akár romantikusnak is. Ahogy én a Claudióék vázlatosra sikeredett spanglish-elmondásukból megértettem, Claudia már négy éve férjezett volt, amikor Claudióval összehozta a sors. Mondhatni szerelem első látásra volt. Mindössze négy hónap alatt vált el Claudia a férjétől és máris férjhez ment Claudióhoz. A szerelem mi mindenre képes...
Kiérünk egy tisztásra, amely valójában -térképem szerint- a Montejurra (1044m) csúcs lehet. Innen szép kilátás nyílik a környező hegyekre, az Arroyo Bueno völgyének túloldalán lévő sziklás, szép hangzásu Monjardinra, valamint a Pico de Monjardin (894m) csúcsra is.

Fotózásomat valaki megzavarja. Valahonnan az erdő mélyéről előbukkan  egy nagyon magas, testes néger hölgy, óriás méretü hátizsákkal, ami enyhénszólva oldalra van dőlve a hátán. Megkér, hogy állítsam be a hátizsák válpántjait. Nézzük csak, egyáltalán hol vannak a vállpántok? Közben odaér Claudio is. Segítségül hívom őt is. Valahogy megtaláljuk, kivájjuk, kicibáljuk a hurkák közül. A beállítás eléggé nehezen megy, mert a pántok nagyjából maximális hosszúságon ki vannak használva olyannyira, hogy alig tudjuk elcsípni újjunk hegyével a pántok végét. Elkapjuk, meghúzzuk, beállítjuk, hogy legyenek egyforma hosszúak. Sikerül végre. Közben azon gondolkodom, hogy ez a hölgy hogyan szállt le egyáltalán a vonatról, vagy az autóbuszról, hogy vette fel a hátára a zsákját, hogy indult el, hogy bírta ki idáig...No igaz is: vajon honnan indult, hány napja gyalogol, hová tart? Ezzel a saját súllyal, ezzel a maxi-zsákkal...Sokáig nem fogja bírni szegény...
Továbbindulunk egy kőkerítés mellett, egy következő hegytető felé. Én előrehaladok, papa-mamáék pedig ráérősen jövögetnek, filmezgetnek. Én is ezt teszem :



A Monte Luquin  tető felé vezető út

Máris fent a Monte Luquin tetején :

 a körpanoráma hangjai

A tetőről mindig lefelé vezet az út... Ez most sincs másképp. Rövidesen egy kisebb faluba érkezem, amely egy furcsa névre hallgat: Luquin. Mintha egy gyógyszer neve lenne... Még csak 11 óra, de máris nagy a hőség. A napszemüveg "mellé" felteszem az idegenlégiós kalapomat, ami tulajdonképpen egy simléderes kalap, amire rá van varrva egy kisebb lebegő anyagrész, ami védi a nyakamat és a fülemet a naptól. Ennek jó hasznát vettem egy pár éve a Retyezát hegységben is. 

Mint egy rövidnadrágos arab olajmágnás,
Luquinban, egy templomos lovagok
által épített templom előtt 

Jellegzetes kút a faluközpontban: lejtős utcán, több faragott kővályun keresztül, lépcsőzetesen folyik a víz. Az állatokat itt itathatták a vályuknál. Talán még most is. Én, számomra az ihatóbb feléhez közeledem, ahol a csap van. Megtöltöm a kulacsom. Felmosom magam, jól esik a felfrissülés.

Luquini utcarészlet: majdnem minden kőből

Ez egy kis település és ezen a részen nincs is nagyobb ennél, csak 20 km-re innen. Így útközben nincsenek üzletek. Nem tudok úti elemózsiát venni a nap hátralévő részére. Találok egy bárt és nagy duzzogva elfogyasztok egy Colát, majd nyomás, mert hív a Camino. Három kilométeren keresztül egy kanyargós műútat kerülgetek. Végre az útelágazáshoz érek, vagyis visszatérek immár a főút-Caminóra. Ha a főúton jöttem volna:

i: Szent Jakab-zarándokút: ROTHER TÚRAKALAUZ 

A Villamayor de Monjardin-i Bodega Castillo de Monjardin a fehér borával szerzett hírnevet. A település felett figyelnek a 894m magas Pico de Monjardin-ról a citadella romjai. Feltűnő a román stílusú Iglesia de San Andrés barokk templomtornya.

Távolról látom már, hogy nagy itt a gyalogos forgalom. Csak érdekességképpen említem: a borkúttól idáig, a kb. három óra alatt csak öt zarándokot láttam az úton. Itt rövid tíz perc alatt húsz zarándok haladt el mellettem. Éppen azon gondolkodtam, mit is tudnék enni, elfogyasztani. Sem ötletem, sem ételem... Korog a gyomrom. Látom aztán, hogy egy kanyarban, egy fa árnyékában két hölgy pihen és közben falatozik komótosan. Hirtelen éhes is lettem. Próbáltam nem arra nézni, nehogy a gyomrom begerjedjen... Ahogy mellettük haladok el, spanyolul megszólítanak és odaintenek, megkínálnak egy szendviccsel! Gracias! - rebegem. Kérjél és megadatik... Egy újjabb apró csoda az Úton... Abban a melegben isteni íze és ereje van ott és akkor annak a szendvicsnek. Nagyon jókor jön a táplálék, a plusz energia. Én megpendülök és csak úgy fogynak a tíz-, a száz-, no meg a kilométerek.

A mai, forgalmas Camino

Annyira belejövök, hogy csak úgy elsuhanok Sergio és Fabi mellett, akik a domboldalon pihennek a fák alatt az árnyékban. Észrevesznek, hogy jövök, de az olajmágnás kosztümömben csak nehezen ismernek fel, aztán harsogva el kezdenek nevetni. 

A nagy hajrában utolérem D-t. Sántít egy kicsit. Elbeszélése után kiderül jó volt a választásom, miszerint nem az út mellett mentem velük, ugyanis azon a változaton nagy volt a hőség és nem volt egy szemernyi árnyék sem, ráadásul meg kell mászniuk egy napnak kitett domboldalt is. Ott viszont a szép kilátás enyhíti a fáradalmaikat. Hát igen... Írországban nem ehhez a meleghez vannak szokva, de mondjuk úgy, hogy én sem.

D lemarad, én utolérem Brunót, együtt leelőzünk egy német csapatot, majd kettőnket utolér Sergio. Igazi Camino-versenyfutás. Ilyen lenne a Camino? Nem hinném. Mielőtt kifulladnánk, Los Arcos előtt, az árnyékban egy jól megérdemelt pihenés következik. Levesszük bakancsainkat, majd zokniainkat is, kidobjuk őket a napra, szárítgatjuk. Sorra haladnak el a zarándokok, többek között társaink is. Buen Camino! - próbálgatjuk zarándokútunk mottóját. Negyed óra múltán indulót fújunk. Két km után  beérünk Los Arcosba.

i: Szent Jakab-zarándokút: ROTHER TÚRAKALAUZ 

Los Arcos legszebb épülete, az Iglesia de Santa Maria (12-18.sz.) az azonos nevű főtéren áll. Építeszeti jegyeiben megtaláljuk a román, a gótikus és a barokk stílust is. Látványossága a platereszk (vésővel finoman cirádázott) templomkapu, a gótikus kerengő, a 16.századi stallum, a barokk főoltár és a rokokó orgona. A polgári házak és a sok főúri ház közül kitűnik a barokk homlokzatú városháza (Consistorio, 18.sz.). Ünnepnapok: pünkösd előtti hétfőn bikafuttatással és utcabállal ünnepelnek, aug.14-20 tartják a védőszent ünnepét. Ínyencségek: Rosquillas de Los Arcos - olivaolajban sütött péksütemény lisztből, tojásból, cukorból és narancsléből.

Los Arcos - Calle de Mayor

Los Arcos, a főtéri Iglesia de Santa Maria

Plaza de Mayor: itt ugyancsak kifújjuk magunkat a boltívek adta árnyékban. Víz, üdítő, fagyi fogyasztása, törülközés, aztán nosza neki. Még egy hosszú, nyolc km-es szakasz, menetelés. Az elején Brunóval, majd csatlakozik Sergio is, majd távolabbról látom, hogy közeledik Ifa és D is.

Szabályos iglu-kőrakás, a szántáskor kikerült kövekből, a már megszokott pipacsokkal

Mindenki próbál minél hamarabb túl lenni ezen a napi szakaszon. Nem is a távolság miatt, hanem inkább a hőség miatt. Sűrün kell üdítsük magunkat vízzel.

Én most kezdek belejönni. Észrevettem, hogy nekem ezidő tájt (14-16 óra) megy jobban a gyaloglás. A Camino elején, az első napokban még fájtak a vádliaim és a térdjeim, emiatt nehéznek tűnt a gyaloglás. De miután reggel és este a Laci barátomtól kapott sportkrémet lábamba masszíroztam és az kifejtette enyhítő hatását, no persze a napi edzés is egy keveset ráadott, kezdtem beleszokni a gyaloglásba, így könnyebb lett. Hála Istennek most már jobban "működnek" a lábaim, szép lassan kitartóan lépegetek előre, lépésenként kb.60 cm-t. Egy gyors számítás: összesen 1.366.666 lépést kell megtegyek Saint-Jean-Pied-de-Porttól Santiago de Compostelláig ... Soknak tűnik,de a lényeg, hogy ez a mennyiség naponta egyre csak csökken. Ha kivonjuk az eddig megtett 265.666 lépést, most már "csak" 1.101.000 lépés maradt Santiago de Compostelláig. Mikor lesz ez már csak tíz ezer lépés? Mikor lesz aktuális az Omega dala?

Fülhallgatómon keresztül többek között Ismerős Arcokat is hallgatok, miközben keletről nyugat felé tartok. Otthonomtól távolodva, de a célhoz egyre csak közeledve. Az "Erdély 2003" című daluk szerint  rossz az én irányom:

Ha elindulsz végre, mindig csak keletre tarts, sohasem nyugatnak,

S ne félj, hogyha estére kóbor kutyák a sarkadban ugatnak.
.............................................................................
Arra indulj, hol az "igen" csak igent jelent és hihetsz az embernek,
Súlya igazán az adott szónak van és nincs helye a "lehet"-nek.
........................................................ de talán most kivételt teszek, mert Santiago nyugat fele hív!

Bruno és Sergio. Dimbes-dombos, eltűnő-előbukkanó camino. Háttérben a már közeli Sansol

Nagy hőségben érkezünk meg Sansolba, kopogtatunk egy szállásnál, nem nyitnak ajtót. Hát igen. Most van a siesta ideje. Bekukucskálunk az ablakon és látjuk, hogy bent van már egy-két zarándok hátizsák. A napon nem várhatunk, de talán az árnyékban sem. Mindegy. Úgy sem férünk el még heten, ez egy kis szálló. Gyors döntés: tovább tartunk Torres del Rióba. Útikönyvem szerint ott bőven van szállás. Brunóval Lassan el is indulunk. Le kell menjünk egy völgybe, majd újra fel, és egy utolsó nekifutamodással tíz percen belül meg is érkezünk a szállásunkra, Torres del Rióba (magyarul : a folyó tornyai).

i: Szent Jakab-zarándokút: ROTHER TÚRAKALAUZ 

Torres del Rió-ban látogassuk meg a Szent Sír templomot (Iglesia de Santo Sepulcro, 12.sz. vége). Bár biztos forrás nem támasztja alá, mégis a templomos lovagok templomának tartják. Csakúgy, mint a Santa Maria de Eunate, a toronyszerű építmény egy nyolcszögű alappal rendelkezik és igencsak egy sírtemplom hatását kelti. A belsejében az egyszerűsége az, ami vonzóvá teszi Csak a nagyon pici ablaknyílásokon át jut be a fény a díszítéstől mentes terembe. A templomkupola egyértelműen mór jegyeket hordoz. Az oltár feletti kereszt a 13.századból származik. A templom eredeti állapotában áll, mindössze néhány festménynek és oszlopnak kélt lába a spanyol polgárháború alatt. 
Kapunk egy 12 ágyas szobát. Hét ágyat lefoglalunk. Megint egy helyen leszünk, mind a heten. Közben szerre futnak be társaim: D, Ifa, Fabi, Sergio, no persze Joo is (nem tudom honnan kerül elő, nem láttam egész nap). A szoba az amerikaiakkal egészül ki. Ma én vagyok a soros a szennyesekkel. Összeszedem egy műanyag tálba és beadom a hospitalerónak mosás végett. Így összedobva hétszer olcsóbb. Csak arra kell figyeljünk, ne haladja meg azt a bizonyos öt kilót. Letusolunk, majd kint lógatjuk, masszírozgatjuk lábainkat.

Torres del Rio - Iglesia de Santo Sepulcro,
a templomos lovagok által épített templom

Bruno lencsevégre kap. A szomszéd épületben, a pincében fotóznak le egy templomos lovag páncélzata mellett. Anno, egyes személyek így járhatták végig a Caminót. Gondolom lovon, de akkor is... Szó szerint "nehéz" lehetett...

A zarándokmenüt a közeli helységben fogyasszuk el. A leves után babfőzeléket eszünk, no meg vegyes salátát és melléje elfogyasztjuk az elmaradhatatlan bort. Kíváncsi vagyok, hogy az éjjeli horkolókoncert mellé lesz-e babgázas kíséret...

Térkép és magassággrafikon El Camino 6. nap

Megjegyzés: a borkút és a "Fuente"-útszéli csorgó (kút) közötti útszakaszt nem a fenti térkép szerint tettem meg, hanem a leírásomban szereplő Monte Luquin-nen át, Luquin-t útba ejtve jutottam el a főút melletti csorgóig, a túrakalauzban szereplő térkép szerint.